Klemperer Pesten

Budapest VI. Csengery utca 56.

 

 

Kétemeletes bérház az Operaház közelében. Egy ideig ebben, egy második emeleti lakásban lakott Otto Klemperer.

 

 

Operaházunk egyik aranykora volt ez az 1947 vége és 1950 közötti időszak, amikor a világhírű karmester volt a főzeneigazgatója. 

A történelem viharaitól is erősen befolyásolt szakmai életpálya, a világháború, s mellette egy nagy betegség és műtét után Klemperer három évig élt Budapesten. Az Operaház zenei vezetésére Tóth Aladár igazgató kérte fel. 1947 októberében először vendégként dirigált néhányszor. Akkor még azt mondta, hogy a magyar nyelv nem-tudása miatt nem telepedik le Budapesten, de később megváltoztatta véleményét és főzeneigazgatói státuszban leszerződött dalszínházunkhoz.

 A zseniális, egyúttal kérlelhetetlen karmester Budapesttől az állandóságot remélte, s a gyógyulást. Még 1939-ben agyműtétje volt, amely maradandó következményekkel is járt; ám valóban, a budapesti serkentő munka s az őt körülvevő nagy tisztelet és a közönségsiker gyógyítóan hatottak rá, állapota rohamosan javult.

Pesten először a Gellértben, majd az Astoria szállodában lakott. Hamarosan azonban, bizonyítva, hogy mennyire komolyan gondolja és hosszú távúnak szánja budapesti működését, lakást bérelt itt a Csengery utca 56. alatt, az Operaház közelében.

 

 

A Magyar Rádió műsorújságja akkor járt Klemperernél, amikor még csak félig rendezkedett be, s 1948. április 16-i számában megjelent hangulatos cikke elég kaotikus körülményekről tudósított (az archív fotók ebből a cikkből származnak):

Kétemeletes régi ház. Kívül szürke, belül sárga. A roskatag lépcsők megfárasztják a lábat. Második emelet, főlépcsőházi bejáró. Előszoba, sötét és gyors és máris Klemperer dolgozó-, háló- és ebédlőszobájában vagyunk. Összevont szoba ez, kellemesen fűtve. A mélybarna cserépkályha ontja a meleget. És azután: frissen feldúlt ágy, kis uszonnázóasztalka terítve, rajta teáskanna, csészék, dzsem, cukor, vaj, rum. A falnál pirosra mázolt konyhaszekrény, rajta könyv- és irathalmaz. Az átjáró ajtó előtt egy pár fényesre suvickolt csizma, mellette seprű szép friss sárga fejjel és pár lépésnyire: szemétkosár. Üres. A földön: esőkabát, magábaroskadva, azután egy vörhenyesszínű nyakkendő és mellény. Egy ruha magánosan lóg a szekrény oldalán, felpofozott vállfára akasztva. A kályha előtt, kis dohányzóasztalon törpe szuper-rádió, könyvek barrikádja mögött. A falak csupaszak, csak az ágyfejnél gombostűvel megerősítve fehérlik az Operaház heti műsorlapja. És a kis pianinó felett, közvetlenül az ablaknál apró színes levelezőlap: Wolfgang Amadeus Mozart. És könyvek és papírok, kéziratok, kottalapok, partitúrák mindenhol és mindenen. Azután újabb könyvek. Találomra kihalászok egy párat. A Biblia, Rieman Zenei lexikon. Madách: Az ember tragédiája, Mohácsi fordításában.

Itt lakik és így lakik Klemperer, a világhírű karmester. De a halott holmik nem érzékeltetik meg azt a valószínűtlen varázst, mely átjárja a látogató szívét. Régi diákszobák messzi emléke ködlik fel a távolban, a fiatalság és tökéletes, felelőtlen szabadság elparázslott, örök nosztalgiája, a nagy, hajnalig tartó vitatkozások és nappali alvások, kifizetetlen szobaszámlák visszajáró kísértete, az egyszeri és egyetlen nagy fiatalság mindentudása és akadályt nem ismerő önbizalma.

… Otto Klemperer hosszú művészi pályafutása alatt lakott már egy csomó nagy- és kisvárosban, volt már wiesbadeni, kölni, strassbourgi, hamburgi, berlini és losangelesi [sic] lakos. Most budapesti. A kapu alá, a törött üveg mögé a lakók névjegyzékébe majd beillesztik az ő nevét is és a barna lépcsőházi főbejáróra is rákerül egy kis névjegytábla: Otto Klemperer.

 

Felesége és lánya csak egy idő múlva csatlakozott hozzá, de nekik nem tetszett a még mindig csak gyéren bebútorozott lakás. Az sem volt ideális, hogy ugyan közel voltak az Operaházhoz, de még közelebb egy másik, félelmet keltő épülethez, az AVO-hoz… Így hamarosan a Zichy Géza utcába költöztek, majd még onnét is tovább mentek Budára, egy szép villába a Harangvirág utcába. 

Később maga Klemperer ezt írta budapesti korszakáról 1963-ban megjelent emlékezéseiben:

1947-től 1950-ig Budapesten éltem. Tóth Aladár volt akkor az Operaház igazgatója – megvallom, soha nem volt olyan igazgatóm, aki művészi bensőségesség és emberi megértés dolgában felülmúlhatta volna őt. Három nagy zenekar, két nagy operaszínház állott rendelkezésemre. Rendkívül termékeny idő volt ez. A szép magyar énekhangok és a kiváló zenekarok felizgatták muzsikus-fantáziámat, így még az sem zavart, hogy nem tudok magyarul. […] Budapesti éveim felejthetetlenek maradnak számomra.

 

Hogy az általa fémjelzett aranykor nem tartott tovább, annak szintén a politika volt az oka: a kommunista befolyás, bár ittléte elejétől megvolt, egyre zavaróbbá vált számára. Klemperer úgy érezte, nincs tovább maradása, és a szerződéshosszabbítási ajánlatot – a kultuszminisztérium minden fáradozása ellenére – elutasította. Tőlünk az Egyesült Államokba távozott, ahol viszont azért került feketelistára, mert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezett. Hetvenes éveiben járva azonban új, diadalmas korszak kezdődött életében Londonban. Súlyos betegsége dacára, amelyből vasakarattal kezdte újra az életet, még hosszú évtizedek adattak neki: 1973-ban, 88 éves korában hunyt el.

Az emlékhelyet, érdekes anekdotákkal fűszerezve korábban már megírtam a Papageno Kataliszt blogjában.