Donizetti múzeuma Bergamóban

 

Bergamo, via Arena 9. Museo Donizettiano

Olaszország, Lombardia régió, Bergamo megye

 

Bergamo belvárosában áll a Misericordia Maggiore (katolikus jótékonysági szervezet) barokk palotája, amely jeles szerepet töltött be a város zenei életének történetében. 

 

wikipedia

 

A 19. században itt működött a székesegyház zenei vezetője, Simone Mayr által alapított zeneiskola, a Lezione Caritatevoli di Musica, amelynek leghíresebb növendéke a kamasz Gaetano Donizetti volt. 1897-ben róla nevezték el az iskolát, ez volt az Istitudo Musicale Gaetano Donizetti. A jeles intézmény később több szervezeti változással, de Donizetti neve alatt egészen 2007-ig itt, történelmi helyén működött. Néhány éve egyesült az Academia Carrara intézményével, amelynek a képzőművészet a profilja. Ma neve Politecnico delle Arti di Bergamo, muzsikusokat és képzőművészeket egyaránt képez és egy modern épület az otthona. A "politecnico" név ne tévesszen meg bennünket, ez egy mindkét művészeti ágban a legmagasabb akadémiai képzést nyújtó intézmény! 

 

lombardiabeniculturali.it

 

A Misericordia történelmi épülete ma Donizetti múzeumának ad otthont, amelyet még 1906-ban alapítottak. Sőt, a kezdetek még korábbra nyúlnak vissza, 1897-re, amikor a zeneszerző születésének 100. évfordulójára egy kisebb kiállítást nyitottak a Basoni Scotti család segítségével: ők ápolták annak idején hosszú ideig a súlyosan beteg Donizettit, így több relikviával is rendelkeztek. Ez a kiállítás adta az ötletet egy emlékmúzeum létrehozására, amelyben szintén fontos szerepet játszott a család e későbbi nemzedéke.

A múzeum egyetlen hatalmas teremben, a Misericordia gazdagon díszített barokk tanácstermében, és a hozzá vezető folyosón látható. A nagyterem maga is egy látványosság. Érdemes megjegyezni, hogy freskóit az 1800-as évek elején ugyanaz a művész készítette, aki a Szent Grata-templom csontváz-ciklusát. Kimagasló értékei Donizetti saját kezű kottái, kéziratai, számos levele, róla és kortársairól készült festmények (egy gyermekkori portréja is) és más korabeli ábrázolások. Találkozhatunk személyes használati tárgyaival és emlékeivel, zongorájával is, amin komponált és további korabeli hangszerekkel. A néhány bútordarab abból a szobából való, ahol palazzójukban a Basoni Scotti család a nagybeteg zeneszerzőt ápolta, s azokat ő valóban használta - olyannyira, hogy a portréja alatt látható ágyban hunyt el...

bergamodascoprire.it

 

A palota második emeletére felmenve a látogató a Gaetano Donizetti Zenei Könyvtárat találja, ami az Angelo May bibliotéka fontos részlege. Jelentősége, hogy egyetlen intézmény keretébe vonta össze Bergamo város történeti zenei gyűjteményeit, köztük a Santa Maria Maggiore-bazilika és a Donizetti Színház zeneműtárát, valamint olyan jelentős bergamói kötődésű muzsikusok, gyűjtők magánkönyvtárait, mint például a világhírű karmester és zenetudós, Gianandrea Gavazzeni és Alfredo Piatti gordonkaművész. Természetesen nagy Donizetti-gyűjteménye is van, itt őrzik többek között a Lammermoori Lucia kéziratos partitúráját is... ráadásul mindezt már digitalizálták, így bárki hozzáférhet!

Végezetül: találtam egy remek olasz összefoglaló cikket Donizetti bergamói emlékhelyeiről, a képek miatt nagyon érdemes megnyitni és átfutni!   

Ebben a templomban keresztelték meg Donizettit

 

Bergamo: via Borgo Canale, 38. Chiesa di Santa Grata inter Vites

Olaszország, Lombardia régió, Bergamo megye

 

 

 

Templom Donizetti szülőházának közelében, amelyet Bergamo patrónusa, Szent Grata (IV. századi szent és mártír) emlékezetére szenteltek fel. Nevében az "inter vites", a "szőlők között" arra utal, hogy egykor ez a terület még beépítetlen volt, de már Donizetti idejében a Borgo Canale negyed szűk utcái, házai közé ékelődött. 

 

ItalyProGuide

 

Már az egészen kora középkorban templom állt itt, az ide eltemetett szent sírja felett, akinek földi maradványait később egy másik bergamói templomba vitték. A mai barokk-klasszicista épület a 18. századból származik. Belső tere görögkereszt alaprajzú, kupolájának freskója Szent Gratát ábrázolja.

A templom igazi szenzációját a főoltára mögött elhelyezkedő, hat képből álló "élő csontvázak" jeleneteinek hat képből álló ciklusa alkotják, amelyeket helyi művész, Paoli Vincenzo Bonomini festett 1802 és 1810 között. A hagyomány szerint a festő valós bergamói embereket örökített meg, a kortársak ugyanis rájuk ismertek jellegzetes testtartásuk és ruházatuk alapján. Ráadásként a festő magát és feleségét is odafestette felöltöztetett csontváz alakjában... 

A zenetörténet számára azért érdekes a templom, mert 1797. december 3-án itt keresztelték meg a szinte a szomszédban született Gaetano Donizettit, egy nagy szegénységben élő család ötödik gyermekét, akiből az olasz belcanto opera nagy mestere vált.

Ezt emléktábla örökíti meg a templombelsőben, a Borgo Canale főbejárattól balra, a kisebb oldalső ajtó felett. A kerek tábla másról is informál: ugyanebben a templomban keresztelték meg - negyedszázaddal Donizetti után - Alfredo Piatti gordonkaművészt, és - a legkorábban, még a 18. század derekán - Vincenzo Bonominit, a csontváz-festmények alkotóját is! 

 

 

Itt született Donizetti

 Bergamo: via Borgo Canale, 14.

Olaszország, Lombardia régió, Bergamo megye

 

A Felsővárost (Città Alta) övező városfalakon kívül, egy szűk utca egyik középkori alapokra épült ötszintes házában, annak is még az 1400-as évekből származó sötét alagsorában született 1797. november 29-én Gaetano Donizetti, az olasz belcanto operák nagymestere.

 

 

Magyar életrajzi regényének szerzője, Baráth Endre idézi a zeneszerző egy levelét, amelyben így vall erről:

A születésem titkos volt, föld alatt hozott világra édesanyám a bergamói Borgo canale egyik viskójában. Pincelejárat vezetett le oda, hová még a fénynek árnyéka sem hatolt. S én bagolyként kezdtem repülni, magammal hordozván hol szomorú, hol boldog előérzetemet...

(Az idézet eredeti szövege kőbe vésve a szülőházban olvasható.)

A közeli Santa Grata templomban keresztelték meg december 3-án. 

Szegény család ötödik gyermeke volt, ketten érték meg a felnőtt kort. Igazán érdekes, hogy 1788-ban ugyanitt született bátyja, Giuseppe is muzsikus lett: ő egészen egyedi karriert futott be: Donizetti pasa néven vált az Oszmán Birodalom zenei életének legfőbb reformerévé. 

 

 

A szülők 1788 és 1808 között itt éltek ezen a helyen. A lakáshoz tartozott egy zsebkendőnyi földterület, mely biztosította a családnak a minimális zöldséget. 1808-ban az apa portási állást kapott egy zálogházban, akkor költöztek el, de a szegénység továbbra is társuk maradt.

Hogy Donizetti ennyire mélyről küzdötte fel magát az olasz opera csúcsára, tehetsége mellett egy helyi muzsikusnak, Simone Mayrnak, és szegénysorsú gyerekek számára alapított zeneiskolájának köszönhette. 

A szülőház 1926 óta nemzeti műemlék, emléktábla jelöli. 

 

Benne múzeum tekinthető meg. Honlapja nem mutatja be részleteiben, de a képeket nézve úgy tűnik, nem eredeti relikviák vannak ott: Donizetti (és vele együtt Simone Mayr) életét. munkásságát, a korabeli Bergamót modern múzeumi eszköztár segítségével jeleníti meg. De a közelben amúgy is ott van a Museo Donizettiano, eredeti relikviák inkább ott vannak. Oda is hamarosan ellátogatunk - és van még több Donizetti-emlékhely a városban, azokat is sorra fogom venni.

A képek mellett, amiket nagyon köszönök Katona Noéminek, aki bergamói tartózkodása idején nemrég biztatásomra kereste meg a házat és fényképezte le, egy rövid videót is tudok mutatni a YouTube-ról, hogy legalább virtuálisan meg tudjuk látogatni Donizetti szülőházát. Azért is érdemes megnézni, mert az épületbelsőt is megmutatja.

 

Itt született Tito Gobbi

Bassano del Grappa: via Beata Giovanna 108/110.

Olaszország, Veneto régió, Vicenza megye

Bassano del Grappa egy igazán festői, látványos, nagy történelmi múlttal rendelkező, ám ma is pezsgő életű kisváros (jelenleg körülbelül negyvenezer lakossal). Velence és a Garda-tó között, a Brenta folyó partján fekszik. 

 

wikimedia.org

 

Itt látta meg a napvilágot a XX. század nagy baritonja, Tito Gobbi 1913. október 24-én.

Wikipedia

  

Emléktáblával megjelölt szülőháza a történelmi városközponttól körülbelül tízpercnyi sétára, a hosszú via Beata Giovanna 108/110 alatti nagy épület. Ha jól megnézzük a fényképeken, a két házszámmal jelzett ingatlan tulajdonképpen egy épület, hiszen egy kapuja van, s a most megtalált műemléki számbavétel is ezt mondja - sőt, még a 112. házszámmal kiegészítve! - a Gobbi-háznak. 

https://catalogo.beniculturali.it

 

Az énekes megírta emlékiratait, ami szerencsére magyarul is megjelent. Benne sok-sok emléket megoszt családjáról, szüleiről, életmódjukról. 

Fiatal felnőtt koráig élt itt, amíg el nem került éneklést tanulni Rómába; egészen addig jó módban, az anyagi nehézségek a nagy gazdasági válsággal következtek el. De gyerekkora szinte idilli volt, amire talán csak apja, a fess Giovanni Gobbi férfiúi kalandozásai vetettek árnyékot. Mint később fia fogalmazott: rendkívül jó megjelenésű apám túl gyakran volt méltó nevéhez, a Don Giovannihoz... 

 

Gobbi visszaemlékezéseiben részletesen leírja szülőházát, amelynek akkor egy fákkal, szökőkutakkal ékes nagy kertje volt. Ma a térképre nézve ez már nincs meg, beépítették. De akkor csodás életet tett lehetővé a család öt gyermekének, akik közül Tito a harmadik volt.

Apja, aki egy ideig a kisváros polgármestere is volt, műszaki cikkekkel, mezőgazdasági gépekkel kereskedett az impozáns múltra visszatekintő nagy családi vállalkozásban apjával, fivéreivel. Édesanyja bolzanói, osztrák származású csinos lány volt, aki fia jellemzése szerint erős jellemű asszonnyá lett. Mindkét nagypapa a családdal élt a zegzugos, hatalmas házban. Anyai nagyapját különösen szerette Tito, aki csodás játékokat faragott fából unokájának.

Úgy tűnik, a családnak földbirtokai is voltak a környéken.

Gobbi leírása szerint a földszint nagy részét az óriási konyha és a családi ebédlő foglalta el. Az emeletre márványlépcsők vezettek, ott voltak a velencei stílusú, mozaikberakásos hálószobák és az óriási fürdőszobák. Mivel a családi kereskedésben fürdőszoba-berendezéseket is forgalmaztak, saját fürdőszobáik igazán modernek, korszerűek voltak. A legfelső szinten a cselédség lakott. Könyvében elmeséli, mivel járt náluk a tavaszi nagytakarítás, és hogy zajlottak a nagy ünnepek.  

"Apám születésnapján, valamint karácsonykor és húsvétkor a birtokon élő parasztok lovas kocsin vagy ökrös szekéren Bassanóba jöttek. A szekereket tisztára súrolták, emberek és állatok színes szalagokat hordtak. A kocsikra felhalmozták a földek és kertek minden kincsét, csodálatos színpompában. Mikor Bassanóba érkeztek, csatlakozott hozzájuk a városi banda (fúvószenekar), ez állt a menet élére. Ott voltak az árvaházi gyerekek is - a menhely családunk támogatását élvezte. A menet énekelve-táncolva, adomázás és nevetés közepette érkezett házunkhoz, ahol felköszöntötték apámat. Itt természetesen rengeteg ital, kenyér és hús várta őket, s azokban az időkben, amikor apám volt a város polgármestere, az előkelőségek is elvegyültek a tömegben. Az egészet valami olyan túláradó tisztalelkűség lengte körül, ami ma már nem létezik."

Tanulságos a történet, hogy a tíz évesen asztmássá vált kisfiút egy tornatanár hogyan gyógyította ki betegségéből. Gobbi élete végéig hálás volt neki, értékelése szerint neki köszönhette a megerőltető énekesi pályához szükséges egészséget és állóképességet.

 

Könyvében visszaemlékezett első énektanárára is, aki először azt parancsolta neki, hogy a kórusban csak tátogjon, mert "borzalmasan ordít"... De Gobbi nem volt haragtartó, és amikor már ismert énekesként nővére esküvőjére visszament énekelni szülővárosa templomába, őt kérte fel, hogy kísérje orgonán.

 

A szülőházat Bassano polgárai 1984. október 26-án, születésének 70. évfordulója alkalmából jelölték meg emléktáblával (Gobbi az év márciusában sajnos meghalt, nem érte meg kerek születésnapját).  Szövege nem csak mint nagy művészről, hanem mint szeretetreméltó személyiségről ("della sua figura amatissima") is megemlékezik róla.

Bassano más módon is őrzi nagy szülötte emlékét: róla nevezte el színházát, és nemrég megnyitotta emlékszobáját a városközpontban lévő Museo Civico-ban. 

Minderről korábban már írtam, de akkor még nem tudtam pontosan, hol is volt Gobbi szülőháza. Nemrég azonban Bassanóban járt egy nagyon kedves régi barátom, Katona Noémi, nem mellesleg zenész és olaszos, és elment felderíteni!!! Ő készítette az emlékhelyről a fényképeket (a legelső kivételével) és a kis videót is. Sőt, fel is hívott telefonon a helyszínről,  úgyhogy virtuálisan és is ott lehettem.  Nagyon köszönöm, Noémi!!!

 

 

Búcsúzóul még két fotó Noémitől, amelyek a szülőháztól a belvárosba vezetnek vissza:

 

 

Itt halt meg Weber

 London, 103, Great Portland Street

Egyesült Királyság

 

 

 

London központjában, a West End egy forgalmas utcájában áll a városi palota, ahol a nagy német operaszerző 1826. június 5-én, mindössze 39 évesen meghalt.

 

London, 103, Great Portland Street (londonremember.com)

 Egy bizonyos Sir George Smart lakott itt, ő látta vendégül Webert.

 

C. M. von Weber. John Cawse londoni portréja nem sokkal Weber halála előtt készült (wiki) 

 

Történt, hogy a Covent Garden operát rendelt a Drezdában működő Webertől, általuk biztosított librettóra. A családos, kétgyermekes Webernek szüksége volt a pénzre, így megkomponálta az Oberont (bár voltak műfaji kételyei...) és elvállalta, hogy a bemutató előkészítésére és vezénylésére Londonba utazik, ahol koncert-lehetőségek is adódtak számára. Betegsége dacára szánta rá magát az utazásra (tüdőbeteg volt, de az orvosok későn ismerték fel a baját), bár erősen sejtette, hogy rossz vége lesz. Egy levelében még Drezdában ezt írta:

 

Teljesen mindegy, hogy utazom vagy sem, egy éven belül meghalok. Ha utazom, lesz mit enniük gyermekeimnek apjuk halála után, ha pedig maradok, éhezni fognak. [...] bárcsak vissza tudnék térni, ott kint meghalni súlyos csapás lenne számomra...

Így 1826. február 16-án elindult Párizs felé, március 2-án Calais-ből hajón kelt át a csatornán. Londonban az említett George Smart látta vendégül. 

A Webernél tíz évvel idősebb Sir Georg Smart maga is muzsikus: orgonista, hegedűs, karmester, London akkori zenei életének ismert személyisége. 

 

Sir Georg Smart / William Bradley festménye (wiki)

 

Mint Weber írta feleségének:

Smart a földszinten lakik, ott is étkezünk. A fogadószoba az első emeleten van, a másodikon pedig az én dolgozószobám és hálószobám, ahol nem zavar senki, egy inas és a felesége szolgálnak ki.

Április 12-éig, az Oberon premierjéig Weber rengeteget dolgozott a betanítással, sőt, még a komponálás terén is maradtak tennivalói, ám utána állapota erősen rosszabbodott. A nagy sikerrel lezajlott premier után szinte emberfölötti erőfeszítéssel elvezényelt még tizenkét előadást. Volt több koncertje is, előfordult, hogy összeesett a színfalak mögött... Leveleiben megpróbálta feleségét nyugtatgatni, de naplójába minden nap beleírta a kendőzetlen igazságot. Elhatározta, hogy nem várja meg szerződése lejártát, és június 6-án hazaindul. 4-én este szobájában még vele voltak barátai. Erőt adott neki a tudat, hogy hamarosan viszontláthatja családját, ám másnap reggel nem válaszolt az inas kopogtatására, s Smart holtan találta ágyában...

Június 21-én katolikus szertartással temették el a londoni Moorfield kápolnában. 

Temetése szinte grandiózusnak volt mondható. A korabeli londoni sajtó azt írta, hogy a mintegy 2000 főt befogadó templom tele volt... A kötött liturgikus részek között kórus, zenekar és szólisták előadásában felhangzott Mozart Rekviemjének összes tétele...

Halála után nem egészen két évtizeddel Richard Wagner, aki Weber nagy tisztelője volt, földi maradványait hazavitette Drezdába. Milyen szerencse, hogy ezt tette, ugyanis a kápolnát 1899-ben lebontották és helyére egy másikat építettek...

Így Weber a drezdai ún. régi katolikus temetőben nyugszik, sírja meglátogatható. 

A londoni házon, az első emelet magasságában, a kaputól balra helyezték el emléktábláját:

londonremember.com

 

Egy kanizsai muzsikus és világhírű muzsikus fia emlékhelye

Nagykanizsa, Fő út 23.

 

Ezen a sarkon a XIX. század első felében Vidákovich Ferenc bábsütő, városi tanácsos háza állt, amely az 1880-as évek eleje körül Keller Ignác cipész tulajdona lett. Fő utca felé néző oldalát ő építtette emeletesre 1884-ben Hencz Antallal. A Hunyadi utcai földszintes szárny néhány évvel később készült el.

 

 

1888-1890 között ebben a házban lakott ROSENBERG ÁDÁM (1846-1926), de elképzelhető, hogy már akár néhány évvel korábban is.

Forrásokkal az igazolható, hogy 1888. szeptemberében Ádám már itt lakott, és 1890 áprilisában is ez volt a címe. Ez a két forrás két hirdetés: az elsőt Clara, Ádám felesége adta fel, amely szerint női szabó és kézimunka tanfolyamot indít, melyre jelentkezni „nálam”, az Eötvös téri Keller-házban lehet. 1890. áprilisában pedig az jelent meg a Zala című helyi hírlapban, hogy Ádám kínai dísztárgyakat is árul lakásán, az Eötvös téri Keller-házban. A ház azonosításában egyedül az Eötvös tér megnevezése lehet zavaró, mert ma a hely címe Fő utca 23. Ám a ház a Fő utcának az Eötvös tér felé eső legszélső háza: ha átmegyünk a kis keresztutcán, máris az Eötvös téren vagyunk. A XIX. század végén még nem voltak annyira kikristályosodva és pontosítva a lakáscímek, utca-házszámok mint ma, így a Keller-házat nyugodtan azonosíthatták Eötvös téri címmel. Időben is rendben van, hiszen a régi ház emeletesre átépítése 1884-ben történt, így 1888-ban, vagy akár előtte is lakhatott benne Rosenberg Ádám és kis családja.

Ádám az 1880-as évtizedben sokféle minőségben vett részt Nagykanizsa zenei életében. Saját zeneiskolát nyitott (zongora és magánének), hangszerboltot működtetett, komponált. Gyerekek számára ő szervezett először koncerteket a városban, de mellettük komolyabb hangversenyeket is, nagynevű előadókkal. Kortársaival városi ének- és zenekar megszervezésén munkálkodott.

1888-ban Ádám már nős volt, sőt 1887. július 29-én megszületett első gyermeke. Így elképzelhető, hogy ez a gyermek, a később SIGMUND ROMBERG néven világhírűvé vált zeneszerző már ebben a házban született. Bizonyítani sajnos nem lehet, mert, bár megmaradt születésének anyakönyvi bejegyzése, az nem tartalmaz lakcím-adatot, és más forrás se utal rá. De az bizonyos, hogy 14 hónaposan már itt élt ő is szüleivel.

A család 1891-ben Nagykanizsáról Beliscsére költözött, ugyanis Ádám anyagi okokból elfogadta nagybátyja, gelsei Gutmann Simon, a legtekintélyesebb és leggazdagabb kanizsai vállalkozó ajánlatát, s beliscsei (ma Horvátország, Eszék közelében) hatalmas fa-üzemének kereskedelmi igazgatója lett. Főfoglalkozásként fel is hagyott a zenével. De szabad idejében ott is bekapcsolódott a zenei és társaséletbe, éppen e poszt írásakor folynak erről kutatások Beliscsén.

Még megérte feleségével együtt nagyobbik fia világhírét. 1926-ban, 83 évesen hunyt el, Clara is hamarosan követte. Ma mindketten Beliscsén nyugszanak, ahol emlékkő is idézi alakjukat, s a város művelődési központját világhírű fiukról nevezték el.

Nagykanizsán a Halász Gyula által vezetett Romberg Emlékbizottság foglalkozik nevének, zenéjének terjesztésével. Ők állítottak 2012-ben emléktáblát Sigmund Rombergnek.

 

Akkor még nem volt ismert, hogy ez a Fő utcai ház egykor rövid ideig az otthona, talán még szülőháza is volt, így az emléktábla a Farkas Ferenc Zeneiskola (Sugár út 18.) homlokzatára került.

Klemperer Pesten

Budapest VI. Csengery utca 56.

 

 

Kétemeletes bérház az Operaház közelében. Egy ideig ebben, egy második emeleti lakásban lakott Otto Klemperer.

 

 

Operaházunk egyik aranykora volt ez az 1947 vége és 1950 közötti időszak, amikor a világhírű karmester volt a főzeneigazgatója. 

A történelem viharaitól is erősen befolyásolt szakmai életpálya, a világháború, s mellette egy nagy betegség és műtét után Klemperer három évig élt Budapesten. Az Operaház zenei vezetésére Tóth Aladár igazgató kérte fel. 1947 októberében először vendégként dirigált néhányszor. Akkor még azt mondta, hogy a magyar nyelv nem-tudása miatt nem telepedik le Budapesten, de később megváltoztatta véleményét és főzeneigazgatói státuszban leszerződött dalszínházunkhoz.

 A zseniális, egyúttal kérlelhetetlen karmester Budapesttől az állandóságot remélte, s a gyógyulást. Még 1939-ben agyműtétje volt, amely maradandó következményekkel is járt; ám valóban, a budapesti serkentő munka s az őt körülvevő nagy tisztelet és a közönségsiker gyógyítóan hatottak rá, állapota rohamosan javult.

Pesten először a Gellértben, majd az Astoria szállodában lakott. Hamarosan azonban, bizonyítva, hogy mennyire komolyan gondolja és hosszú távúnak szánja budapesti működését, lakást bérelt itt a Csengery utca 56. alatt, az Operaház közelében.

 

 

A Magyar Rádió műsorújságja akkor járt Klemperernél, amikor még csak félig rendezkedett be, s 1948. április 16-i számában megjelent hangulatos cikke elég kaotikus körülményekről tudósított (az archív fotók ebből a cikkből származnak):

Kétemeletes régi ház. Kívül szürke, belül sárga. A roskatag lépcsők megfárasztják a lábat. Második emelet, főlépcsőházi bejáró. Előszoba, sötét és gyors és máris Klemperer dolgozó-, háló- és ebédlőszobájában vagyunk. Összevont szoba ez, kellemesen fűtve. A mélybarna cserépkályha ontja a meleget. És azután: frissen feldúlt ágy, kis uszonnázóasztalka terítve, rajta teáskanna, csészék, dzsem, cukor, vaj, rum. A falnál pirosra mázolt konyhaszekrény, rajta könyv- és irathalmaz. Az átjáró ajtó előtt egy pár fényesre suvickolt csizma, mellette seprű szép friss sárga fejjel és pár lépésnyire: szemétkosár. Üres. A földön: esőkabát, magábaroskadva, azután egy vörhenyesszínű nyakkendő és mellény. Egy ruha magánosan lóg a szekrény oldalán, felpofozott vállfára akasztva. A kályha előtt, kis dohányzóasztalon törpe szuper-rádió, könyvek barrikádja mögött. A falak csupaszak, csak az ágyfejnél gombostűvel megerősítve fehérlik az Operaház heti műsorlapja. És a kis pianinó felett, közvetlenül az ablaknál apró színes levelezőlap: Wolfgang Amadeus Mozart. És könyvek és papírok, kéziratok, kottalapok, partitúrák mindenhol és mindenen. Azután újabb könyvek. Találomra kihalászok egy párat. A Biblia, Rieman Zenei lexikon. Madách: Az ember tragédiája, Mohácsi fordításában.

Itt lakik és így lakik Klemperer, a világhírű karmester. De a halott holmik nem érzékeltetik meg azt a valószínűtlen varázst, mely átjárja a látogató szívét. Régi diákszobák messzi emléke ködlik fel a távolban, a fiatalság és tökéletes, felelőtlen szabadság elparázslott, örök nosztalgiája, a nagy, hajnalig tartó vitatkozások és nappali alvások, kifizetetlen szobaszámlák visszajáró kísértete, az egyszeri és egyetlen nagy fiatalság mindentudása és akadályt nem ismerő önbizalma.

… Otto Klemperer hosszú művészi pályafutása alatt lakott már egy csomó nagy- és kisvárosban, volt már wiesbadeni, kölni, strassbourgi, hamburgi, berlini és losangelesi [sic] lakos. Most budapesti. A kapu alá, a törött üveg mögé a lakók névjegyzékébe majd beillesztik az ő nevét is és a barna lépcsőházi főbejáróra is rákerül egy kis névjegytábla: Otto Klemperer.

 

Felesége és lánya csak egy idő múlva csatlakozott hozzá, de nekik nem tetszett a még mindig csak gyéren bebútorozott lakás. Az sem volt ideális, hogy ugyan közel voltak az Operaházhoz, de még közelebb egy másik, félelmet keltő épülethez, az AVO-hoz… Így hamarosan a Zichy Géza utcába költöztek, majd még onnét is tovább mentek Budára, egy szép villába a Harangvirág utcába. 

Később maga Klemperer ezt írta budapesti korszakáról 1963-ban megjelent emlékezéseiben:

1947-től 1950-ig Budapesten éltem. Tóth Aladár volt akkor az Operaház igazgatója – megvallom, soha nem volt olyan igazgatóm, aki művészi bensőségesség és emberi megértés dolgában felülmúlhatta volna őt. Három nagy zenekar, két nagy operaszínház állott rendelkezésemre. Rendkívül termékeny idő volt ez. A szép magyar énekhangok és a kiváló zenekarok felizgatták muzsikus-fantáziámat, így még az sem zavart, hogy nem tudok magyarul. […] Budapesti éveim felejthetetlenek maradnak számomra.

 

Hogy az általa fémjelzett aranykor nem tartott tovább, annak szintén a politika volt az oka: a kommunista befolyás, bár ittléte elejétől megvolt, egyre zavaróbbá vált számára. Klemperer úgy érezte, nincs tovább maradása, és a szerződéshosszabbítási ajánlatot – a kultuszminisztérium minden fáradozása ellenére – elutasította. Tőlünk az Egyesült Államokba távozott, ahol viszont azért került feketelistára, mert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezett. Hetvenes éveiben járva azonban új, diadalmas korszak kezdődött életében Londonban. Súlyos betegsége dacára, amelyből vasakarattal kezdte újra az életet, még hosszú évtizedek adattak neki: 1973-ban, 88 éves korában hunyt el.

Az emlékhelyet, érdekes anekdotákkal fűszerezve korábban már megírtam a Papageno Kataliszt blogjában.