Bergamo: via Borgo Canale, 38. Chiesa di Santa Grata inter Vites
Olaszország, Lombardia régió, Bergamo megye
Templom Donizetti szülőházának közelében, amelyet Bergamo patrónusa,
Szent Grata (IV. századi szent és mártír) emlékezetére szenteltek fel.
Nevében az "inter vites", a "szőlők között" arra utal, hogy egykor ez a
terület még beépítetlen volt, de már Donizetti idejében a Borgo Canale negyed szűk utcái,
házai közé ékelődött.
ItalyProGuide
Már az egészen kora középkorban templom állt itt, az ide eltemetett szent sírja felett, akinek földi maradványait később egy másik bergamói templomba vitték. A mai barokk-klasszicista épület a 18. századból származik. Belső tere görögkereszt alaprajzú, kupolájának freskója Szent Gratát ábrázolja.
A templom igazi szenzációját a főoltára mögött elhelyezkedő, hat képből álló "élő csontvázak" jeleneteinek hat képből álló ciklusa alkotják, amelyeket helyi művész, Paoli Vincenzo Bonomini festett 1802 és 1810 között. A hagyomány szerint a festő valós bergamói embereket örökített meg, a kortársak ugyanis rájuk ismertek jellegzetes testtartásuk és ruházatuk alapján. Ráadásként a festő magát és feleségét is odafestette felöltöztetett csontváz alakjában...
A zenetörténet számára azért érdekes a templom, mert 1797. december 3-án itt keresztelték meg a szinte a szomszédban született Gaetano Donizettit, egy nagy szegénységben élő család ötödik gyermekét, akiből az olasz belcanto opera nagy mestere vált.
Ezt emléktábla örökíti meg a templombelsőben, a Borgo Canale főbejárattól balra, a kisebb oldalső ajtó felett. A kerek tábla másról is informál: ugyanebben a templomban keresztelték meg - negyedszázaddal Donizetti után - Alfredo Piatti gordonkaművészt, és - a legkorábban, még a 18. század derekán - Vincenzo Bonominit, a csontváz-festmények alkotóját is!
A Felsővárost (Città Alta) övező városfalakon kívül, egy szűk utca egyik középkori alapokra épült ötszintes házában, annak is még az 1400-as évekből származó sötét alagsorában született 1797. november 29-én Gaetano Donizetti, az olasz belcanto operák nagymestere.
Magyar életrajzi regényének szerzője, Baráth Endre idézi a zeneszerző egy levelét, amelyben így vall erről:
A születésem titkos volt, föld alatt hozott világra édesanyám a bergamói Borgo canale egyik viskójában. Pincelejárat vezetett le oda, hová még a fénynek árnyéka sem hatolt. S én bagolyként kezdtem repülni, magammal hordozván hol szomorú, hol boldog előérzetemet...
(Az idézet eredeti szövege kőbe vésve a szülőházban olvasható.)
A közeli Santa Grata templomban keresztelték meg december 3-án.
Szegény család ötödik gyermeke volt, ketten érték meg a felnőtt kort. Igazán érdekes, hogy 1788-ban ugyanitt született bátyja, Giuseppe is muzsikus lett: ő egészen egyedi karriert futott be: Donizetti pasa néven vált az Oszmán Birodalom zenei életének legfőbb reformerévé.
A szülők 1788 és 1808 között itt éltek ezen a helyen. A lakáshoz
tartozott egy zsebkendőnyi földterület, mely biztosította a családnak a
minimális zöldséget. 1808-ban az apa portási állást kapott egy zálogházban, akkor költöztek el, de a szegénység továbbra is társuk maradt.
Hogy Donizetti ennyire mélyről küzdötte fel magát az olasz opera csúcsára, tehetsége mellett egy helyi muzsikusnak, Simone Mayrnak, és szegénysorsú gyerekek számára alapított zeneiskolájának köszönhette.
A szülőház 1926 óta nemzeti műemlék, emléktábla jelöli.
Benne múzeum tekinthető meg. Honlapja nem mutatja be részleteiben, de a képeket nézve úgy tűnik, nem eredeti relikviák vannak ott: Donizetti (és vele együtt Simone Mayr) életét. munkásságát, a korabeli Bergamót modern múzeumi eszköztár segítségével jeleníti meg. De a közelben amúgy is ott van a Museo Donizettiano, eredeti relikviák inkább ott vannak. Oda is hamarosan ellátogatunk - és van még több Donizetti-emlékhely a városban, azokat is sorra fogom venni.
A képek mellett, amiket nagyon köszönök Katona Noéminek, aki bergamói tartózkodása idején nemrég biztatásomra kereste meg a házat és fényképezte le, egy rövid videót is tudok mutatni a YouTube-ról, hogy legalább virtuálisan meg tudjuk látogatni Donizetti szülőházát. Azért is érdemes megnézni, mert az épületbelsőt is megmutatja.
Bassano del Grappa egy igazán festői,
látványos, nagy történelmi múlttal rendelkező, ám ma is pezsgő életű
kisváros (jelenleg körülbelül negyvenezer lakossal). Velence és a Garda-tó között, a Brenta folyó partján fekszik.
wikimedia.org
Itt látta meg a napvilágot a XX. század nagy baritonja, Tito Gobbi 1913. október 24-én.
Wikipedia
Emléktáblával megjelölt szülőháza a történelmi városközponttól körülbelül tízpercnyi sétára, a hosszú via Beata Giovanna 108/110 alatti nagy épület. Ha jól megnézzük a fényképeken, a két házszámmal jelzett ingatlan tulajdonképpen egy épület, hiszen egy kapuja van, s a most megtalált műemléki számbavétel is ezt mondja - sőt, még a 112. házszámmal kiegészítve! - a Gobbi-háznak.
https://catalogo.beniculturali.it
Az énekes megírta emlékiratait, ami szerencsére magyarul is megjelent. Benne sok-sok emléket megoszt családjáról, szüleiről, életmódjukról.
Fiatal felnőtt koráig élt itt, amíg el nem került éneklést tanulni Rómába; egészen addig jó módban, az anyagi nehézségek a nagy gazdasági válsággal következtek el. De gyerekkora szinte idilli volt, amire talán csak apja, a fess Giovanni Gobbi férfiúi kalandozásai vetettek árnyékot. Mint később fia fogalmazott: rendkívül jó megjelenésű apám túl gyakran volt méltó nevéhez, a Don Giovannihoz...
Gobbi
visszaemlékezéseiben részletesen leírja szülőházát, amelynek akkor egy
fákkal, szökőkutakkal ékes nagy kertje volt. Ma a térképre nézve ez már
nincs meg, beépítették. De akkor csodás életet tett lehetővé a család öt
gyermekének, akik közül Tito a harmadik volt.
Apja,
aki egy ideig a kisváros polgármestere is volt, műszaki cikkekkel,
mezőgazdasági gépekkel kereskedett az impozáns múltra visszatekintő nagy családi vállalkozásban apjával,
fivéreivel. Édesanyja bolzanói, osztrák származású csinos lány volt, aki
fia jellemzése szerint erős jellemű asszonnyá lett. Mindkét
nagypapa a családdal élt a zegzugos, hatalmas házban. Anyai nagyapját
különösen szerette Tito, aki csodás játékokat faragott fából unokájának.
Úgy tűnik, a családnak földbirtokai is voltak a környéken.
Gobbi
leírása szerint a földszint nagy részét az óriási konyha és a családi
ebédlő foglalta el. Az emeletre márványlépcsők vezettek, ott voltak a
velencei stílusú, mozaikberakásos hálószobák és az óriási fürdőszobák.
Mivel a családi kereskedésben fürdőszoba-berendezéseket is forgalmaztak,
saját fürdőszobáik igazán modernek, korszerűek voltak. A legfelső
szinten a cselédség lakott. Könyvében elmeséli, mivel járt náluk a
tavaszi nagytakarítás, és hogy zajlottak a nagy ünnepek.
"Apám
születésnapján, valamint karácsonykor és húsvétkor a birtokon élő
parasztok lovas kocsin vagy ökrös szekéren Bassanóba jöttek. A
szekereket tisztára súrolták, emberek és állatok színes szalagokat
hordtak. A kocsikra felhalmozták a földek és kertek minden kincsét,
csodálatos színpompában. Mikor Bassanóba érkeztek, csatlakozott hozzájuk
a városi banda (fúvószenekar), ez állt a menet élére. Ott voltak az
árvaházi gyerekek is - a menhely családunk támogatását élvezte. A menet
énekelve-táncolva, adomázás és nevetés közepette érkezett házunkhoz,
ahol felköszöntötték apámat. Itt természetesen rengeteg ital, kenyér és
hús várta őket, s azokban az időkben, amikor apám volt a város
polgármestere, az előkelőségek is elvegyültek a tömegben. Az egészet
valami olyan túláradó tisztalelkűség lengte körül, ami ma már nem
létezik."
Tanulságos
a történet, hogy a tíz évesen asztmássá vált kisfiút egy tornatanár
hogyan gyógyította ki betegségéből. Gobbi élete végéig hálás volt neki,
értékelése szerint neki köszönhette a megerőltető énekesi pályához
szükséges egészséget és állóképességet.
Könyvében
visszaemlékezett első énektanárára is, aki először azt parancsolta
neki, hogy a kórusban csak tátogjon, mert "borzalmasan ordít"... De
Gobbi nem volt haragtartó, és amikor már ismert énekesként nővére
esküvőjére visszament énekelni szülővárosa templomába, őt kérte fel,
hogy kísérje orgonán.
A szülőházat Bassano polgárai 1984. október 26-án, születésének 70. évfordulója alkalmából jelölték meg emléktáblával (Gobbi az év márciusában sajnos meghalt, nem érte meg kerek születésnapját). Szövege nem csak mint nagy művészről, hanem mint szeretetreméltó személyiségről ("della sua figura amatissima") is megemlékezik róla.
Bassano más módon is őrzi nagy szülötte emlékét: róla nevezte el színházát, és nemrég megnyitotta emlékszobáját a városközpontban lévő Museo Civico-ban.
Minderről korábban már írtam, de akkor még nem tudtam pontosan, hol is volt Gobbi szülőháza. Nemrég azonban Bassanóban járt egy nagyon kedves régi barátom, Katona Noémi, nem mellesleg zenész és olaszos, és elment felderíteni!!! Ő készítette az emlékhelyről a fényképeket (a legelső kivételével) és a kis videót is. Sőt, fel is hívott telefonon a helyszínről, úgyhogy virtuálisan és is ott lehettem. Nagyon köszönöm, Noémi!!!
Búcsúzóul még két fotó Noémitől, amelyek a szülőháztól a belvárosba vezetnek vissza:
London, 103, Great Portland Street Egyesült Királyság
London központjában, a West End egy forgalmas utcájában áll a városi palota, ahol a nagy német operaszerző 1826. június 5-én, mindössze 39 évesen meghalt.
London, 103, Great Portland Street (londonremember.com)
Egy bizonyos Sir George Smart lakott itt, ő látta vendégül Webert.
C. M. von Weber. John Cawse londoni portréja nem sokkal Weber halála előtt készült (wiki)
Történt, hogy a Covent Garden operát rendelt a Drezdában működő Webertől, általuk biztosított librettóra. A családos, kétgyermekes Webernek szüksége volt a pénzre, így megkomponálta az Oberont (bár voltak műfaji kételyei...) és elvállalta, hogy a bemutató előkészítésére és vezénylésére Londonba utazik, ahol koncert-lehetőségek is adódtak számára. Betegsége dacára szánta rá magát az utazásra (tüdőbeteg volt, de az orvosok későn ismerték fel a baját), bár erősen sejtette, hogy rossz vége lesz. Egy levelében még Drezdában ezt írta:
Teljesen mindegy, hogy utazom vagy sem, egy éven belül meghalok. Ha utazom, lesz mit enniük gyermekeimnek apjuk halála után, ha pedig maradok, éhezni fognak. [...] bárcsak vissza tudnék térni, ott kint meghalni súlyos csapás lenne számomra...
Így 1826. február 16-án elindult Párizs felé, március 2-án Calais-ből hajón kelt át a csatornán. Londonban az említett George Smart látta vendégül.
A Webernél tíz évvel idősebb Sir Georg Smart maga is muzsikus: orgonista, hegedűs, karmester, London akkori zenei életének ismert személyisége.
Sir Georg Smart / William Bradley festménye (wiki)
Mint Weber írta feleségének:
Smart a földszinten lakik, ott is étkezünk. A fogadószoba az első emeleten van, a másodikon pedig az én dolgozószobám és hálószobám, ahol nem zavar senki, egy inas és a felesége szolgálnak ki.
Április 12-éig, az Oberon premierjéig Weber rengeteget dolgozott a betanítással, sőt, még a komponálás terén is maradtak tennivalói, ám utána állapota erősen rosszabbodott. A nagy sikerrel lezajlott premier után szinte emberfölötti erőfeszítéssel elvezényelt még tizenkét előadást. Volt több koncertje is, előfordult, hogy összeesett a színfalak mögött... Leveleiben megpróbálta feleségét nyugtatgatni, de naplójába minden nap beleírta a kendőzetlen igazságot. Elhatározta, hogy nem várja meg szerződése lejártát, és június 6-án hazaindul. 4-én este szobájában még vele voltak barátai. Erőt adott neki a tudat, hogy hamarosan viszontláthatja családját, ám másnap reggel nem válaszolt az inas kopogtatására, s Smart holtan találta ágyában...
Június 21-én katolikus szertartással temették el a londoni Moorfield kápolnában.
Temetése szinte grandiózusnak volt mondható. A korabeli londoni sajtó azt írta, hogy a mintegy 2000 főt befogadó templom tele volt... A kötött liturgikus részek között kórus, zenekar és szólisták előadásában felhangzott Mozart Rekviemjének összes tétele...
Halála után nem egészen két évtizeddel Richard Wagner, aki Weber nagy tisztelője volt, földi maradványait hazavitette Drezdába. Milyen szerencse, hogy ezt tette, ugyanis a kápolnát 1899-ben lebontották és helyére egy másikat építettek...
Így Weber a drezdai ún. régi katolikus temetőben nyugszik, sírja meglátogatható.
A londoni házon, az első emelet magasságában, a kaputól balra helyezték el emléktábláját:
Ezen a sarkon a XIX. század első felében Vidákovich Ferenc bábsütő, városi tanácsos háza állt, amely az 1880-as évek eleje körül Keller Ignác cipész tulajdona lett. Fő utca felé néző oldalát ő építtette emeletesre 1884-ben Hencz Antallal. A Hunyadi utcai földszintes szárny néhány évvel később készült el.
1888-1890 között ebben a házban lakott ROSENBERG ÁDÁM (1846-1926), de elképzelhető, hogy már akár néhány évvel korábban is.
Forrásokkal az igazolható, hogy 1888. szeptemberében Ádám már itt lakott, és 1890 áprilisában is ez volt a címe.
Ez a két forrás két hirdetés: az elsőt Clara, Ádám felesége adta fel, amely szerint női szabó és kézimunka tanfolyamot indít, melyre jelentkezni „nálam”, az Eötvös téri Keller-házban lehet. 1890. áprilisában pedig az jelent meg a Zala című helyi hírlapban, hogy Ádám kínai dísztárgyakat is árul lakásán, az Eötvös téri Keller-házban. A ház azonosításában egyedül az Eötvös tér megnevezése lehet zavaró, mert ma a hely címe Fő utca 23. Ám a ház a Fő utcának az Eötvös tér felé eső legszélső háza: ha átmegyünk a kis keresztutcán, máris az Eötvös téren vagyunk. A XIX. század végén még nem voltak annyira kikristályosodva és pontosítva a lakáscímek, utca-házszámok mint ma, így a Keller-házat nyugodtan azonosíthatták Eötvös téri címmel. Időben is rendben van, hiszen a régi ház emeletesre átépítése 1884-ben történt, így 1888-ban, vagy akár előtte is lakhatott benne Rosenberg Ádám és kis családja.
Ádám az 1880-as évtizedben sokféle minőségben vett részt
Nagykanizsa zenei életében. Saját zeneiskolát nyitott (zongora és
magánének),
hangszerboltot működtetett, komponált. Gyerekek számára ő szervezett
először koncerteket a városban, de mellettük komolyabb hangversenyeket
is, nagynevű előadókkal. Kortársaival városi ének- és zenekar
megszervezésén munkálkodott.
1888-ban Ádám már nős volt, sőt 1887. július 29-én megszületett első gyermeke. Így elképzelhető, hogy ez a gyermek, a később SIGMUND ROMBERG néven világhírűvé vált zeneszerző már ebben a házban született. Bizonyítani sajnos nem lehet, mert, bár megmaradt születésének anyakönyvi bejegyzése, az nem tartalmaz lakcím-adatot, és más forrás se utal rá. De az bizonyos, hogy 14 hónaposan már itt élt ő is szüleivel.
A család 1891-ben Nagykanizsáról Beliscsére költözött, ugyanis Ádám anyagi okokból elfogadta nagybátyja, gelsei Gutmann Simon, a legtekintélyesebb és leggazdagabb
kanizsai vállalkozó ajánlatát, s beliscsei (ma Horvátország, Eszék közelében)
hatalmas fa-üzemének kereskedelmi igazgatója lett. Főfoglalkozásként fel is hagyott a zenével. De szabad idejében ott
is bekapcsolódott a zenei és társaséletbe, éppen e poszt írásakor folynak erről
kutatások Beliscsén.
Még megérte feleségével együtt nagyobbik fia világhírét. 1926-ban, 83 évesen hunyt el, Clara is hamarosan követte. Ma mindketten Beliscsén nyugszanak, ahol emlékkő is idézi alakjukat, s a város művelődési központját világhírű fiukról nevezték el.
Nagykanizsán a Halász Gyula által vezetett Romberg Emlékbizottság foglalkozik nevének, zenéjének terjesztésével. Ők állítottak 2012-ben emléktáblát Sigmund Rombergnek.
Akkor még nem volt ismert, hogy ez a Fő utcai ház egykor rövid ideig az otthona, talán még szülőháza is volt, így az emléktábla a Farkas Ferenc Zeneiskola (Sugár út 18.) homlokzatára került.
Kétemeletes bérház az Operaház közelében. Egy ideig ebben, egy második emeleti lakásban lakott Otto Klemperer.
Operaházunk egyik aranykora volt ez az 1947 vége és 1950 közötti
időszak, amikor a világhírű karmester volt a főzeneigazgatója.
A történelem viharaitól is erősen befolyásolt szakmai életpálya,
a világháború, s mellette egy nagy betegség és műtét után Klemperer három évig élt
Budapesten. Az Operaház zenei vezetésére Tóth Aladár igazgató kérte fel.
1947 októberében először vendégként dirigált néhányszor. Akkor még azt mondta, hogy a magyar nyelv
nem-tudása miatt nem telepedik le Budapesten, de később megváltoztatta
véleményét és főzeneigazgatói státuszban leszerződött dalszínházunkhoz.
A zseniális, egyúttal kérlelhetetlen karmester Budapesttől az
állandóságot remélte, s a gyógyulást. Még 1939-ben agyműtétje volt,
amely maradandó következményekkel is járt; ám valóban, a budapesti
serkentő munka s az őt körülvevő nagy tisztelet és a közönségsiker
gyógyítóan hatottak rá, állapota rohamosan javult.
Pesten először a Gellértben, majd az Astoria szállodában lakott.
Hamarosan azonban, bizonyítva, hogy mennyire komolyan gondolja és hosszú
távúnak szánja budapesti működését, lakást bérelt itt a Csengery utca 56.
alatt, az Operaház közelében.
A Magyar Rádió műsorújságja akkor járt Klemperernél, amikor még csak
félig rendezkedett be, s 1948. április 16-i számában megjelent
hangulatos cikke elég kaotikus körülményekről tudósított (az archív fotók ebből a cikkből származnak):
Kétemeletes régi ház. Kívül szürke, belül sárga. A roskatag
lépcsők megfárasztják a lábat. Második emelet, főlépcsőházi bejáró.
Előszoba, sötét és gyors és máris Klemperer dolgozó-, háló- és
ebédlőszobájában vagyunk. Összevont szoba ez, kellemesen fűtve. A
mélybarna cserépkályha ontja a meleget. És azután: frissen feldúlt ágy,
kis uszonnázóasztalka terítve, rajta teáskanna, csészék, dzsem, cukor,
vaj, rum. A falnál pirosra mázolt konyhaszekrény, rajta könyv- és
irathalmaz. Az átjáró ajtó előtt egy pár fényesre suvickolt csizma,
mellette seprű szép friss sárga fejjel és pár lépésnyire: szemétkosár.
Üres. A földön: esőkabát, magábaroskadva, azután egy vörhenyesszínű
nyakkendő és mellény. Egy ruha magánosan lóg a szekrény oldalán,
felpofozott vállfára akasztva. A kályha előtt, kis dohányzóasztalon
törpe szuper-rádió, könyvek barrikádja mögött. A falak csupaszak, csak
az ágyfejnél gombostűvel megerősítve fehérlik az Operaház heti
műsorlapja. És a kis pianinó felett, közvetlenül az ablaknál apró színes
levelezőlap: Wolfgang Amadeus Mozart. És könyvek és papírok, kéziratok,
kottalapok, partitúrák mindenhol és mindenen. Azután újabb könyvek.
Találomra kihalászok egy párat. A Biblia, Rieman Zenei lexikon. Madách:
Az ember tragédiája, Mohácsi fordításában.
Itt lakik és így lakik Klemperer, a világhírű karmester. De a
halott holmik nem érzékeltetik meg azt a valószínűtlen varázst, mely
átjárja a látogató szívét. Régi diákszobák messzi emléke ködlik fel a
távolban, a fiatalság és tökéletes, felelőtlen szabadság elparázslott,
örök nosztalgiája, a nagy, hajnalig tartó vitatkozások és nappali
alvások, kifizetetlen szobaszámlák visszajáró kísértete, az egyszeri és
egyetlen nagy fiatalság mindentudása és akadályt nem ismerő önbizalma.
… Otto Klemperer hosszú művészi pályafutása alatt lakott már egy
csomó nagy- és kisvárosban, volt már wiesbadeni, kölni, strassbourgi,
hamburgi, berlini és losangelesi [sic] lakos. Most budapesti. A kapu
alá, a törött üveg mögé a lakók névjegyzékébe majd beillesztik az ő
nevét is és a barna lépcsőházi főbejáróra is rákerül egy kis
névjegytábla: Otto Klemperer.
Felesége és lánya csak egy idő múlva csatlakozott hozzá, de nekik nem tetszett a még mindig csak gyéren bebútorozott lakás. Az sem volt ideális, hogy ugyan közel voltak az Operaházhoz, de még közelebb egy másik, félelmet keltő épülethez, az AVO-hoz… Így
hamarosan a Zichy Géza utcába költöztek, majd még
onnét is tovább mentek Budára, egy szép villába a Harangvirág utcába.
Később maga Klemperer ezt írta budapesti korszakáról 1963-ban megjelent emlékezéseiben:
1947-től 1950-ig Budapesten éltem. Tóth Aladár volt akkor az
Operaház igazgatója – megvallom, soha nem volt olyan igazgatóm, aki
művészi bensőségesség és emberi megértés dolgában felülmúlhatta volna
őt. Három nagy zenekar, két nagy operaszínház állott rendelkezésemre.
Rendkívül termékeny idő volt ez. A szép magyar énekhangok és a kiváló
zenekarok felizgatták muzsikus-fantáziámat, így még az sem zavart, hogy
nem tudok magyarul. […] Budapesti éveim felejthetetlenek maradnak
számomra.
Hogy az általa fémjelzett aranykor nem tartott tovább, annak szintén a
politika volt az oka: a kommunista befolyás, bár ittléte elejétől
megvolt, egyre zavaróbbá vált számára. Klemperer úgy érezte, nincs
tovább maradása, és a szerződéshosszabbítási ajánlatot – a
kultuszminisztérium minden fáradozása ellenére – elutasította. Tőlünk az
Egyesült Államokba távozott, ahol viszont azért került feketelistára,
mert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezett. Hetvenes éveiben járva
azonban új, diadalmas korszak kezdődött életében Londonban. Súlyos
betegsége dacára, amelyből vasakarattal kezdte újra az életet, még
hosszú évtizedek adattak neki: 1973-ban, 88 éves korában hunyt el.
Salzburg, Mirabellplatz 4. A Mirabell-kastély és parkja
Ausztria
Salzburg egyik legtökéletesebb látványossága a Mirabell-kastély
és parkja. Fekvése elképesztő: fenséges a rálátás a városra, a Dómra és a
Festungra, a hercegérsekek középkori erődítményére, így az élmény szinte
egy pillantás alatt felöleli a történelmi városkép meghatározó részét. A
távlatok mellett maga a park, annak geometrikus alakzatai, a zöld gyep,
a virágok és a sétautak rajza, ritmusa, a szökőkutak, szobrok
látványával együtt valóban óriási élményt ad a látogatóknak, nézzen akár
közel, maga köré, vagy tekintsen messze.
Maga a kastély kicsit mostohagyermek a park csodái mellett. Igaz, nincs
benne múzeum, ugyanis Salzburg városának
közigazgatását intézik innen. De be lehet menni, és bent rejtett
csodával találkozhatunk: egy csodálatos barokk lépcsőházzal
(Engelsstiege, azaz Angyal-lépcső).
Az 1720-as évekből származó pazar lépcsősor egy szintén pazar terembe vezet: ez a Marmorsaal, azaz Márványterem, ahol Mozart is muzsikált.
A Mirabell-kastélyt első formájában Wolf Dietrich hercegérsek építtette
1606-ban élete nagy szerelme, a gyönyörű Salome Alt – és közös
gyermekeik – számára. Történetüket részletesen és sok képpel megírtam a Papageno Kataliszt blogjában.
A látványélményen túl a Mirabell-kastély és parkja zenei emlékhely is.
A park egy eldugott zugában van egy érdekes sövényszínpad, az ún.
Hexentheater; a Pegazus-kút háta mögött lehet bemenni. Érdemes
megjegyezni, hogy hazánkban többek között Keszthelyen a kastélyparkban
is volt hasonló egy szűk évszázaddal később.
A Mirabell-park sövényszínpada egy kőből készült, csak kissé megemelt
színpad, amelyet labirintusszerűen ültetett bukszusok szegélyeznek és
két kőoroszlán őriz. A nézőtérrel együtt a park többi részétől szintén
növényzet határolja el és teszi elszigeteltté a forgalomtól. A színpad
bukszusai díszletként szolgálnak, valamint lehetővé teszik, hogy a
szereplők több ponton is úgy léphessenek színpadra, hogy előtte
takarásban vannak.
A hely azért is érdekes, mert az ember nem gondolná, milyen érdekes
zene- és színháztörténeti múltja van: ez a legrégebbi német szabadtéri
színpad. Francia mintára 1704–1718 között létesítették, s főként vidám
darabokat játszottak benne, többnyire zenével.
Később, az 1920-as években voltak itt a Salzburgi Ünnepi Játékok
rendezésében ifjúsági előadások, színre vitték például Mozart bűbájos
pásztorjátékát, a Bastien és Bastienne-t, amelynek ideális helyszíne
lehetett. Ma is gyakran használják: helyi és környékbeli
fúvósegyüttesek, tánccsoportok, sramlizenészek lépnek fel szombat és
vasárnap délelőttönként, de gyakran szép nyári estéken is; ezek az
alkalmak természetesen ingyenesek.
S ha már Mozart: természetesen ő maga is járt a kastélyban és a
parkban is. Tinédzser korában, amikor a Getreidegasse-i szűkös szülőházból – az ő csodagyerekként szerzett koncertjövedelmei
segítségével – tágasabb otthonba, a ma Mozart-lakóháznak nevezett
épületbe (Mozart Wohnhaus)
költözött a család, akkor átkerültek a Salzach folyó túloldalára;
olyannyira közel a Mirabellhez, hogy ablakaikból rá is láthattak.
Hasonló látványban lehetett részük, mint a mai látogatóknak, mert
néhány évtizeddel korábban már elkészült a kastély Hildebrandt-féle
bővítése. Bár akkoriban a parkba csak vasárnap és ünnepnapokon lehetett
bemenni, de olyankor a tizenhat-tizenhét éves Mozart Barisani doktor szép lányával vagy nővérével, Nannerllel andalgott, és sétáltatta Pimperle-t, a család kedvenc kis foxterrierjét.
De nem csak kikapcsolódásként járt a Mirabellben, sok zenei kapcsolat
fűzte hozzá őt és apját is szerzőként és előadóként. A kastély ebben az
időben a salzburgi hercegérsek nyári pihenőhelye volt. Márványtermében
muzsikálásokat is tartottak, igaz, többnyire ebédekhez és vacsorákhoz,
asztali zeneként. Erről az első fennmaradt forrás 1763 nyaráról
származik: július 24-én rögzítette a Hofdiarium, a hercegérseki udvar
hivatalos krónikája, hogy Michael Haydn műveiből játszottak.
De később Leopold és Wolfgang dallamai is felcsendültek itt,
személyes részvételükkel, hiszen mindketten a hercegérsek szolgálatában
álltak akkoriban. Úgyhogy Mozarték is ismerték a gyönyörű termet és az
oda vezető angyalos lépcsőt, amelyeket már röviden megmutattam.
A Márványterem napjainkban Salzburg, sőt, mondhatni, hogy a világ egyik legismertebb történelmi hangversenyterme.
A legmagasabb színvonalú koncertekkel találkozhat itt az utazó, amelyek
őrzik a salzburgi zenei hagyományt és továbbviszik a mozarti
szellemiséget. Mellette ez a város házasságkötő terme is.
A kastély előtt is voltak kis koncertek. A salzburgi egyetem hallgatói
például 1769 augusztusában Mozart Cassatio (KV 63, KV 69) címmel
megjelent darabjaiból játszottak, amint azt Nannerl a naplójába is
beírta. Később, amikor Wolfgang már Bécsben élt, ezen a helyszínen az egyetem diákjai év végi
ünnepségeiken olyan fontos műveit is előadták, mint a
Colloredo-szerenád (KV 189b) és a Postakürt-szerenád (KV 320).
A Mirabell zenei vonatkozásai közül nem szabad kihagyni az 1965-ben bemutatott The sounds of music – A muzsika hangja című filmet, hiszen az egyik legikonikusabb részletét forgatták itt a parkban, a Pegazus-szökőkútnál. (A muzsika hangjához kapcsolódó nonnbergi kolostorról korábban itt írtam.)
A film azóta Salzburg szinte akkora idegenforgalmi vonzerejévé vált,
mint maga Mozart: az érdeklődő turista különféle hosszúságú és részletességű szervezett
túrákon járhatja be a filmforgatás helyi és környékbeli helyszíneit.
