A vásárhelyi Fekete Sas zenei emlékei

Hódmezővásárhely, Kossuth tér 3. Fekete Sas Szálloda

 

 

Hódmezővásárhely városközpontjának egyik meghatározó épületét, a Fekete Sas Szállodát a XX. század legelején építették eklektikus–neobarokk stílusban, Pártos Gyula tervei szerint. Benne található a megye legimpozánsabb díszterme.

 

A mai épület helyén már a 18. század elején a később „öreg” Sas-nak nevezett földszintes, majd 1830-ban emeletesre bővített kocsma és vendégfogadó állt. A 19. század első felében itt játszottak a városban vendégszereplő színtársulatok. 1827. júniusában Kilényi Dávid Szegeden játszó csapata Vásárhelyen is tartott hat előadást. A társulat tagjaként fellépett Déryné Széppataki Róza, aki nem sokkal korábban Kolozsvárról szerződött sógora színtársulatához. Kolozsvár volt a magyar operajátszás bölcsője  – nagyrészt éppen Dérynének köszönhetően. S mivel Dérynéhez Szentpétery Zsigmond és a vásárhelyi születésű Szerdahelyi József is csatlakozott, itt is tudtak operát játszani.

Mint Emlékezéseiben Déryné írta:

… úgy cselekedett Kilényi, hogy fölváltva majd Hódmezővásárhelyt, majd ismét Szegeden játsztunk. Megjártuk Baját, Szabadkát, meg biz én nem tudom ott közelibe még hol voltunk.

Szintén még az öreg Sasban, annak földszinti kávéházában muzsikált a 19. század utolsó éveiben tizenkét tagú bandája élén Czutor Béla (1863-1909).

 

„Béla cigány” a régi Vásárhely zenei életének jellegzetes figurája volt. Muzsikus cigány családba született őstehetség, aki ugyan csak három osztályt járt, de már 15 éves korában helyettesítette prímás apját zenekarának élén. Sikereinek csúcsán divatos üdülőhelyeken, Tátrafüreden, a Margitszigeten, Herkulesfürdőn, Brassóban lépett fel. Dankó Pista dalainak egyik legavatottabb tolmácsolója volt. Dankó — Pósa Lajos versére — nótát is írt zenéjének kiváló interpretálójáról: Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál…  

Ma az épület Zrínyi utcai sarkán portrédomborműves emléktáblája látható, Lantos Györgyi munkája. 

 

Az impozáns emlékjelet Kenéz Heka Etelka, Kenéz Ernő operaénekes özvegye adományozta a városnak 2000-ben - ezt mondja el a hegedű feletti felirat.

A megénekelt sétatér híres fasorának eleje a mai épület keleti oldalánál ma is látható. Maga a "sétatér" még egy magyar nótában szerepel:

 

Vásárhely híres prímásáról utcát is elneveztek a városban, Vetró Lajos Endre literátus földbirtokos pedig Béla cigány címmel könyvet írt róla (megjelent Hódmezővásárhelyen 1909-ben).

A témáról írtam a Papageno oldal Kataliszt blogjában VÁSÁRHELYI SÉTATÉREN BÉLA CIGÁNY MUZSIKÁL címmel.

 

Déryné szombathelyi emlékei

 Szombathely, Fő tér 15.

A Fő tér és a Kőszegi utca találkozásánál álló, ma műemlék jellegű épületet még Zichy Ferenc győri püspök építtette a 18. század derekán.

Régen Zöldfa vendégfogadóként volt ismert és mint püspöki borkimérő hely működött. Az 1779-ben leégett épületet Szily János püspök építtette újjá, majd a 19. század közepén újították meg eklektikus stílusban, ekkor kapta ma látható homlokzatát.

Az épületben egykor megszállt II. József is.

Forrás: galeriasavaria.hu

A Zöldfa vendégfogadó gyakran nyújtott szállást az 1800-as évek első felében a városban játszó vándorszínészeknek. Lakott itt 1820 körül Déryné Széppataki Róza, aki Kilényi Dávid társulatával lépett fel abban az időben, felváltva Szombathelyen és Kőszegen. Ő maga így emlékezett meg erről emlékirataiban:

Indult már most Kilényi a társasággal, hegyen–völgyön keresztül–kasul egész nyáron által, mint a forgószél, […] legelőbbször Szombathelyre, mert már ott megkezdődött valami nagyszerű gyűlés, hol tömérdek urak, főispánok, alispánok s isten tudja miféle nagy urak voltak még. De oly zajos várost még én nem láttam, mióta Pestről kivándoroltunk, s az nekem nagyon jól tetszett. Midőn egy jóideig mulattunk már (a színház tulajdonképpen egy nagy terem színházzá alakítva, de mindig zsúfolva volt) szaporodott a társaság több igen jó, új tagokkal… [Kilényi] Kivette Kőszegen a bálszálát, színpadot épített oda is, és ha ma oda küldte az operát, Szombathelyen játszotta a másik résszel a drámát, néző– és vígjátékokat. Sokszor, ha Kőszegen vége volt a játéknak, vacsoráltam egy kicsit, s már ültem föl a szekérre, s menni kellett éjjel, minthogy a másnap adandó dráma vagy színdarabban ismét első szerepem volt, mit nekem kellett eljátszani, és hogy a próbán már otthon legyek Szombathelyen, s hogy a játékra elkészülhessek. […] A színészek többnyire a nagy fogadóban voltak szállásolva, minthogy igen sok szoba volt, s én is ott laktam. Szemben a fogadóval volt a fehér papok épülete. Némelyike azoknak is járta a színházat. Azon érdemes, nagy hivatalt viselő urak pontosan mindig ott voltak a színházban. Néha az opera is ott játszott, Kőszegre pedig átment a dráma.

Egy alkalommal, amikor Dérynének nagyon nagy sikere volt, a közönség illusztris tagjai cigányzenés vacsorán látták vendégül a fogadóban. Ismét magát Dérynét idézzük:

Eleinte nem akartam menni, mert megvallom, fáradt voltam a sok éjjeli utazástól, de mennem kellett. Már a cigánybanda ott húzta az étterem ajtajában. Nagyszerűleg vacsoráltunk, mert már előre meg volt rendelve. Folyt a sok puncs és champagnei a férfiak között. […] Az alispán velem nyitotta meg a táncot. […] Bizony táncoltunk mi majd reggelig. Képzelem, hogy szidtak bennünket a szegény papok. Nem alhattak a visító klarinét hamis hangjaitól és a cincogó prímástól.

Pár nap múlva egy éjjel szerenádot is adtak a népszerű énekes–színésznőnek a fogadó emeletén levő ablakai alatt, ami olyan heves volt, hogy Déryné meg is ijedt tőle. A duhaj társaság még a fogadóba is bement, de hiába kérték, Déryné nem volt hajlandó csatlakozni hozzájuk. Emlékirataiban így folytatta a meglehetősen elfajult események felidézését, amely teli pezsgőspalackok falhoz csapkodásában kulminált:

Volt nekem ott szép éjszakám! Egész reggelig muzsikáltak… Mondá aztán a fogadósné, hogy éjjel mindenünnen öszve kellett nekik hordani, amennyi champagneit csak kaptak: majd száz üvegre menőt, azzal együtt, amit már azelőtt megittak és a falhoz csapkodtak. És bosszúságukban, hogy le nem mentem, ezt, amit a fogadóssal hozattak, mind a falhoz csapták. Olyan volt a szoba, hogy csak folyt a champagnei, mint a víz!

Források:

Szombathely és környéke: kalauz turistáknak és természetbarátoknak. Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2000.
Németh Adél: Szombathely. Bp. Panoráma, 2000
Harrach Erzsébet, C. – Kiss Gyula: Vasi műemlékek. Szombathely, Vas megyei Tanács Művelődési Osztálya, 1984
Déryné Széppataki Róza: Déryné emlékezései 1. kötet. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1955 /Magyar Századok/

Amikor a földbirtokos díszletet festett

Székesfehérvár, Szent István tér 5. Bajzáth-ház

Az ún. Bajzáth- vagy Pappenheim-ház copf stílusú, 1790 körül épült. Félköríves, kőkeretes kapujának zárókövében rozetta látható.

Az 1800-as évek első negyedében pészaki Bajzáth György (1791-1869) földbirtokos, megyei aljegyző tulajdonában állt. A lelkes színházpártoló Bajzáthnak nagy része volt abban, hogy 1818-ban a megye védnökségében létrejöhetett Székesfehérvár első állandó magyar színtársulata, akik a Pelikán-fogadó színpadán játszottak. Ennek érdekében lakóházában ingyen szállást adott a színészeknek. Így nagy valószínűséggel 1821/22-ben, amikor a társulat állandó szerződött tagja volt, itt lakott Déryné Széppataki Róza, Kántorné és mások. Bajzáth a színházban önként elvállalta a "dekorációk igazgatója" posztját. Szilágyi Pál, a társulat tagja, Kelemen László unokaöccse, nagyhírű magyar színészcsalád megalapítója így jellemezte Bajzáth Györgyöt Egy nagyapa regéi unokájának címmel folytatásokban megjelent emlékezéseiben:

A társulat alkalmazásában...

... volt egy díszítő, de a fődíszítőséget a megye főjegyzője, Bajzáth (több falu birtokosa) vállalta el és meg is vallom, ily nagy urat oly szenvedéllyel nem láttam dolgozni, mint őt; sokszor úgy nézett ki, mint egy kis ördög, összecibálva, tele porral és pókhálóval, de ki is tett magáért, oly díszítményeket állított elő, [...] méltán megbámulhatta mindenki.

Emléktáblát még nem állítottak az épületen, így ezzel a poszttal emlékezzünk a magyar színjátszást támogató, még díszletet festeni is örömmel hajlandó földbirtokosra.

Források:

Fitz Jenő: Székesfehérvár. Bp. Képzőművészeti Alap, 1957
Cenner Mihály: Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében. Székesfehérvár, 1972
Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Bp. Panoráma, 1982

A fényképet 2011 nyarán készítettem

Színház a Pelikán-udvarban

 

Székesfehérvár, Kossuth Lajos utca 15. Pelikán-udvar

A 17. század végéről származó egyemeletes lakóház mai, copf stílusú homlokzatát több átalakítás után a 18. század második felében kapta. Félköríves kapuja zárókövében az 1756-os évszám és az IGS monogram olvasható. 

Udvari része különösen szép: déli szárnya kétemeletes, az udvar felé nyitott tornácokkal, míg az északi egyemeletes, hosszában végignyúló félköríves tornácokkal.

A 19. század elején a ház utcai földszinti helyiségeit a Pelikánhoz címzett vendégfogadó foglalta el. Udvari részén emelkedett a színházterem, amelynek egyik végében a karzat, a másikon a színpad, a zsinórpadlás és az öltözők kaptak helyet. Sajnos sem rajz, sem felmérés nem maradt róla fenn az utókornak.

Ürményi József, Fejér vármegye alispánja elismerőleg írt a játszóhelyről:

A színházat igen színesnek találtam, jól van világítva, erős fénylámpával a közepén, mint a pesti vagy a budai színház, a zenekar 16 tagból áll, a ruhatár pedig nagyszerűbb, mint Pesten.

Az 1790-től egészen 1873-ig működő kis színház jelentősége kezdettől fogva túlnőtt a vidéki város méretein, s az egész magyar színházművészet történetének fontos fejezetét jelenti.

A 18. század elején a város lakosságának nagy része német ajkú volt, ezzel magyarázható, hogy Fehérváron előbb játszottak német hivatásos színészek, mint magyarok. Egy színlap tanúsága szerint Gabriel Karner társulata Weber: Oberon című operáját adta itt elő. Ferdinand Kübler német színigazgató 1813 októberétől játszott a Pelikán színházában társulatával, engedélykérő folyamodványa szerint repertoárjukon drámák és operák egyaránt szerepeltek.

De már 1811-ben megjelent a városban a győri Kuntz Kristóf és társulata, akiknek műsorán az előadásra szánt 52 darab között 20 opera szerepelt.

A fehérvári színjátszás szempontjából döntő jelentőségű eseményre 1813 őszén került sor. A Pesti Magyar Theatrumi Társaság érkezett vendégszereplésre - hogy kitöltsék az időt, amíg új pesti játszóhelyüket, a Rondellát előadásokra alkalmassá teszik. Az akkor még csak rövid múltra visszatekintő együttes máris igen jó erőkből állt: itt játszott a pályája elején járó Déryné Széppataki Róza (aki később állandó tagja lett az öt év múlva megalakult fehérvári önálló társulatnak), férje, Déry István, Murányi Zsigmond a feleségével és mások.

Az első sikeres vendégjátékot több is követte. 1814-ben néhány megszakítással huzamosabb ideig tartózkodtak itt, s a prózai előadások mellett egy ún. quodlibet-et is előadtak, amely vegyes énekes, zenés, szavalati est volt. Ekkoriban történt, hogy Pesten határozatot hoztak a Rondella lebontásáról, s a társulat otthontalanná vált. Miskolc városa fogadta be őket, ahol a megye állandó színház építését határozta el. Példájukra Fejér megye is állandó színtársulatot hozott létre 1818-ban. A Pelikán tulajdonosa ingyen adta a termet, Bajzáth György földbirtokos, megyei aljegyző pedig fehérvári palotájában (ma Szent István tér 5.) ingyen szállást bocsátott a színészek rendelkezésére. A társulat ekkor operákat még nem játszott, zenés darabokat, quodlibet-szerű összeállításokat viszont bemutattak. Kitűnő zenei vezetőt szerződtettek Hanner Makár, a székesegyház karnagya személyében. A prózai repertoár hamarosan Kisfaludy Károly nagy sikert aratott darabjaival bővült, aki valóságos házi-szerzőjévé vált a fehérváriaknak. A társulat több próbálkozás után, 1821-ben nyerte meg állandó tagjául Dérynét. Szerződtetése után megnőtt a zenés előadások száma. Teljes operákat azonban még mindig nem tudtak adni: bár a zenekar jó volt, hiányzott a megfelelő énekes személyzet. Emiatt ő, aki korábban Pest-Budához, Pozsonyhoz, élénk forgalmú nagyvárosokhoz szokott, nem érezte magát jól itt, s visszatért régi társulatához Miskolcra. De még Fehérvárról indult 1822 március végén Pestre, hogy megmentse a magyar színészet becsületét. a Wiener Blatt újságban a magyar színészeket ócsárló cikkre válaszul minden próbalehetőség nélkül fellépést vállalt az anyagi támogatásokban nem szűkölködő Pesti Német Színházban. Hatalmas diadalt aratott, s ezzel megmentette a magyar színészet becsületét...

Elszerződése után vendégszereplésekre azért még visszatért, s 1827-ben a kolozsvári társulattal végre operaszerepben is bemutatkozhatott a Pelikán fogadó színpadán.

Ekkorra azonban már megszűnt a fehérvári társulat, mivel a megye beszüntette anyagi támogatását. Így a fogadó színházterme ismét különböző vendég-társulatok előadásainak adott helyet, melyek között továbbra is akadtak zenés darabok. 1842/43-ban például a Szabó József és Török Benjámin által vezetett társulat tagjaként többször fellépett itt a francia származású De Caux Mimi.

Soha tökéletesebb női alakot nem lehet elképzelni... az arca örök mosolygásra gömbölyült; termete magas, ruganyos, karcsú, telt idomokkal. Hangja csengő, mély regiszterű -

- írta az énekesnőről Jókai. A fehérvári ifjúság valósággal lelkesedett érte. A társulatnak ekkoriban Petőfi Sándor is tagja volt,

Barabás Mikós: De Caux Mimi (budapestaukcio.hu)

Borostyán néven, s állítólag gyöngéd szálak fűzték a szép énekesnőhöz... Mimi egy év múlva már Pesten lépett fel, később Berlinben, Párizsban és Londonban aratott sikereket. 1849 után vagyona jelentékeny részét az Aradon, Olmützben és Kufsteinben raboskodó mártírok javára fordította - ez annak fényében különösen érdekes, hogy nagyapja annak idején a forradalmi Franciaországból menekült Magyarországra...

1860 őszén Szigeti Imre társulatának tagjaként játszott itt egy tíz éves kislány, Kölesi Lujza, akiből aztán Blaha Lujza néven a Nemzet csalogánya vált.

Az első operettek 1863-ban hangzottak fel a Pelikán színpadán Szuper Károly társulatának előadásában (Offenbach: Eljegyzés lámpafénynél és Dajka); a műfaj hamarosan közkedveltté vált.

A színházteremben már az 1800-as évek első negyedében hangversenyeket is tartottak. Hanner Makár (1777-1827), a püspöki székesegyház karnagya, aki az 1818-ban létrejött önálló székesfehérvári színtársulat első időszakában a színház karmestereként is működött, műkedvelőkkel és helyi katonazenészekkel kiegészítve a színház muzsikusait, a közönség ilyen igényeit is kielégítette. Önálló koncertek, mint például Haydn: Teremtés című oratóriumának előadása (1820) mellett felvonásszünetekben is gyakran hangzottak fel kisebb, hangversenyszerű betétek.

A helyi erőkkel rendezett koncertek mellett a 19. század magyar zeneművészetének olyan nagyságai is felléptek itt, mint Reményi Ede és Hollósy Kornélia.

Az 1830-as évek végén renovált, s később is több javításon átesett színházterem állapota az 1860-as évekre nagyon leromlott, s 1873. augusztus 20-án összedőlt. Ekkor szerencsére már folyt az új - a mai - színház építése, amely 1874. augusztus 22-én nyílt meg.

Ma az épületben a Vörösmarty Színház Pelikán Kamaraszínháza működik, ami egy 90 nézőt befogadó hangulatos játszóhely, míg az udvar a Nyári Színház előadásainak ad helyet.

Az utca felőli homlokzaton emléktábla örökíti meg a színháztörténeti múltat:

Források:

Czellár Katalin - Somorjai Ferenc: Magyarország. Bp. Panoráma, 1998
Fitz Jenő: Székesfehérvár. Bp. Képzőművészeti Alap, 1957
Antalffy Gyula: Reformkori magyar városrajzok. Bp. Panoráma, 1982
Bárdos Kornél: Székesfehérvár zenéje, 1688-1892. Bp. Akadémiai Kiadó, 1993
Cenner Mihály: Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében. Székesfehérvár, 1972
Fekete Sándor: Petőfi, a vándorszínész. Bp. Akadémiai Kiadó, 1969
www.vörösmartyszinhaz.hu

A "kataliszt" jelzésű fényképeket 2011 nyarán készítettem  

Déryné sírjánál

Miskolc, Dóczy József utca: Nagyleány-temető

A Szent Anna-templom fölötti domboldalon terül el a Szent Anna-temető. Mögötte a református részt hívják Nagyleány-temetőnek. Itt van DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA sírja.

Déryné 1872. szeptember 29-én, 79 éves korában hunyt el miskolci otthonában, a ma Hunyadi utca 52. számot viselő ház kis udvari lakrészében. Ekkor már özvegyi sorban, szegénységben élt. Utolsó éveiben húgával, Kilényi Dávid színigazgató özvegyével lakott együtt. Szállásadónőjük, Balajthyné asszony fél évszázad múlva így mesélte Rozsnyay Kálmánnak:

Nagy szegénységben múlt ki. S ha az emberséges Forster speditőr nem segít, nem is tudom, hogy takarították volna el. Forster ténsúr nem röstelte még a koporsót is maga emelgetni a szentmihály lovára.

A Borsod Miskolci Értesítő friss száma így számolt be a temetésről (1872. október 3.):

A Déryné temetése kedden [október 1.] délután történt meg egész egyszerűséggel, mondhatni elhagyatottsággal, mert alig volt elég ember arra, hogy a testet a gyászravatalról levévén, a halottas kocsira segítse. Mily iróniája a sorsnak - így hunyni el annak, kinek diadalkocsiját egykor ezrek húzták s most itt lévő pályatársai vagy a pályán egykor működtek sem érdemesítik annyira, hogy a temetéseni megjelenésre másokat felhívtak vagy csak maguk is megjelentek volna. A rokonkeblű Lévayn s a valódi rokonon, dr. Horváth Józsefen [felesége Déry István unokahúga volt] kívül alig láttunk mást ravatalánál. Hamvai a nagylány temetőbe tétettek örök nyugalomra.

A tudósító valószínűleg felületes volt, hiszen más visszaemlékezések szerint a temetésen ott volt húga, ott volt szállásadójának családja; Cenner Mihály színháztörténész kutatásai szerint a pályatársak pedig azért hiányoztak, mert a társulat csak két nap múlva érkezett meg a városba. Ez azonban nem változtat a szomorú tényen, hogy öregségében és halálában a miskolciak elfelejtették Dérynét.

A "rokonkeblű Lévay" a Miskolcon élő Lévay József költő volt, ő legalább méltó nekrológot írt a 19. századi szín- és operajátszás korszakos jelentőségű alakjáról az említett újság aznap gyászkeretben megjelent számába.

Déryné sírját egy évtizedig csak egyszerű fakereszt jelölte A fehérmárvány obeliszket 1882-ben "a nemzeti kegyelet" állította.
Felirata:

DÉRY ISTVÁNNÉ / SZÉPPATAKI RÓZA / MAGYAR SZÍNMŰVÉSZNŐ/ HAMVAINAK / A NEMZETI KEGYELET /SZÜL. 1793. DEC 24 / MEGH. 1872 SZEPT 29

Húga, Johanna 1881. április 18-án hunyt el, Déryné sírja mögé temették. Az ő sírkövét "baráti emlékül emelte Latabár Endréné", a híres miskolci színigazgató özvegye:

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976
Déryné levelei. Miskolc, 1984
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és hugáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Heman Ottó Múzeum Közleményei 8.
Rozsnyay Kálmán: Ahol Déryné meghalt. = Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára. Miskolc, 1923

A "kataliszt" jelzésű fényképeket még digitális "korszakom" előtt készítettem, így a szokásosnál is gyengébb minőségűek...

Itt halt meg Déryné

Miskolc, Hunyadi utca 52.

A ma is álló földszintes ház udvari kis lakrészében élt 1867-től 1872-ben bekövetkezett haláláig DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA.

Forrás: minap.hu

A főépület utcai homlokzatát 1923-ban jelölték meg emléktáblával:

Forrás: minap.hu

A színi pályától 1847-ben visszavonult színésznő-énekesnő férje halála után a diósgyőri tiszttartói lakból költözött ide szintén özvegyi sorban élő húgához, Kilényi Dávidné Széppataki Johannához, aki itt bérelt lakást (férje a korai magyar színházművészet jeles alakja volt; Johanna is próbálkozott a színi pályán, de nem volt tehetséges).

Miskolcon az 1900-as évek elején kezdték el intenzíven keresni Déryné nyomait. Még élő szemtanúkkal megörökített találkozók leírásaiból és Déryné fennmaradt leveleiből szomorú kép bontakozik ki az egykor ebben a városban különösen ünnepelt primadonna életének alkonyáról.

... igen rossz a szállásunk, mert borzasztó drágák a szállások, s nem lehet jobbat találni... írta egy helyen maga Déryné itteni viszonyairól. A kis lakrész két szobából és a köztük levő konyhából állt. A két idős hölgy respektálta egymás felségterületét, csak a konyhát használták közösen. Ott készült Déryné híres kávéja, amelynek élvezetéről még szegénységében sem mondott le. A szobák közül a nagyobbik volt az övé: még őrzött néhány szép bútort, jelmezt, ékszert, kelléket színésznői pályája idejéből. Xantus Jánosné Doleschall Gabriella, Miskolc társasági életének ragyogó központi alakja Déryné halála után több, mint fél évszázaddal így írta le a szobát Rozsnyay Kálmánnak, aki felkereste vele a színhelyet:

Itt állott az ágya, ragyogó tiszta, einzatszos kanavász párnáival, shottis-selyem paplanával, fölötte lógott a portréja: kék ruhában, libegő fürtökkel a halántékán, finom formájú kezeit a keblén összekulcsolva... Itt volt a subládája, itt az almáriomja... Sok tarka vacak-kacat közzül onnan kotorászott egyszer elő egy megfakult, aranyzsinóros huszárdolmányt, az arca sugárzott, csudálatosan szép volt abban a pillanatban ... Hogyne! Legfényesebb diadalainak egyikét élte át újra! Azt a dolmányt Marcsa, az "Ezred lánya" viselte! [Donizetti vígoperájában]

Xantusné elmesélte, hogy a két ablak között állt Déryné kis varróasztalkája a karosszékével, ott üldögélt napestig; ablaka alatt a kis virágoskertet húga és ő művelték.

Az udvari lakrész 1973-ban (Cenner Mihály felvétele)

Értékeit lassanként kénytelen volt eladogatni, mert nagyon kevés özvegyi nyugdíjat kapott a koronauradalomtól (férje intéző volt a szolgálatukban), de ha látogatója érkezett, gavallérosan megvendégelte. Amikor egyszer Jókainé Laborfalvi Róza járt nála, zálogba tette utolsó ékszerét, veretes hosszú arany nyakláncát, abból adott nagy ebédet tiszteletére. Déryné kitűnő háziasszony volt, szállásadónője, Balajtiné asszony visszaemlékezett egy csodás grillázstortájára. Ő beszélt külsejéről is: emlékei szerint Déryné idős korára meghízott, arcán szemölcsök voltak, de őszes haját mindig nagy gonddal fésülte, sőt, arcfestéket is használt - úgy mondta, megszokta színésznő korában.

Feltételezett időskori arcképe

Ahogy a kor és a betegség egyre törődöttebbé tette, mind kevesebbet járt el otthonról, ablakából az udvar életét figyelte. Ám egy alkalommal nagy sikerrel tért vissza a színpadra keresztfia, Egressy Ákos - Egressy Gábor fia, maga is színész és színigazgató - felkérésére. Így 76 éves korában, 1869. március 20-án eljátszhatta utolsó szerepét, Celesztina apáca fejedelemasszonyt egy bizonyos Müllerback nevű szerző A keresztes vitézek című színművében. Itt, lakásán öltözött be jelmezébe, bérkocsin vitték a színházba (a mai miskolci színházba, így ő annak színpadán is játszott!), ahol a valaha életét jelentő deszkákon még testi bajairól is megfeledkezett.

Nem sokkal később, egy miskolci meghitt barátnőjének Pesten élő könyvtáros fivére, Egervári Ödön biztatására itt, utolsó otthonában kezdte el írni híres emlékiratait - igaz, erre korábban már mások is biztatták. Benne kicsi gyermekkorától kezdve egész részletességgel beszéli el életét, pályáját. Utolsó három évét ez töltötte ki: betegsége, gyengesége súlyosbodott, látása is gyengült, sokszor heteken át nem tudott tollat venni a kezébe, mégis emberfeletti munkát végzett. Írásművének csak a terjedelme több, mint ezer könyvoldal. A csodálatos memóriával megőrzött események leírása forrásként felbecsülhetetlen, mellette nagy szépirodalmi értéke is van. Réz Pál így írt a mű 1955-ös kiadásának előszavában:

Déryné úgy ismeri kortársait, színészeket, írókat, nemeseket és polgárokat, évtizedek múltán annyi jellemző és áruló részletet tud róluk, hogy elámulunk: mintha csak azért vállalta volna a "nemzet napszámosainak" keserű pályáját, hogy anyagot gyűjtsön, és kitűnő emlékiratával beírja nevét a magyar irodalom történetébe. [...] Az emlékirat kultúrhistóriai adatai fontosak a kutatóknak: forrása az irodalom- és színháztörténészeknek. De olvasmány is, adataiban és emberi mondanivalójában egyaránt. [...] regényt írt - egy emberi sors regényét.

Élete krónikájának papírra vetésével az 1840-es évek elejéig jutott el, amikor 1872. szeptember 29-én, egy pénteki napon elhunyt.

Olvassunk bele ismét Rozsnyay Kálmán írásába, amelyben Xantus Jánosnéval ötvenegy évvel később tett itteni látogatását örökítette meg:

A tenyérnyi konyha gidres-gödrös pádimentuma vörös diósgyőri tégla... Xántusné szemeit elfutja a könny... "Lássa, barátom, most úgy látok mindent, mintha csak tegnap történt volna; itt, a konyha padlóján feküdt a koporsója, csak úgy a puszta földön. Benne hitvány forgácson a holttest, kopott, gyatra, kizöldült krinolin-félében. A nyakán finom, stikkelt, kikolmizott tüllanglais kendő, ami a legfőbb fényűzése volt élete utolsó napjáig..."

Dérynét október 1-jén temették el az ún. "Nagyleány" temetőben. Húga, Johanna majdnem egy évtizeddel túlélte, ő 1881-ben halt meg.

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976 (az archív képek forrása is)
Déryné Széppataki Róza: Déryné levelei. Miskolc, 1994
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és hugáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. Miskolc, 1969
Rozsnyay Kálmán: Ahol Déryné meghalt. = Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára. Miskolc, 1923

Déryné pulykát ültet

Miskolc-Diósgyőr, Vár utca 24.

A 18. században épült ház közvetlenül a középkori diósgyőri vár mellett található. Valaha a diósgyőri koronauradalom birtokában volt, uradalmi gazdatiszti lakásként használták.

Itt lakott DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA 1852 és 1867 között.

Déryné, miután 1847-ben visszavonult a színpadtól, ismét összeköltözött férjével. Rövid ideig Tarcalon éltek, majd Miskolcon telepedtek le: először a Czikó (ma Kossuth) utcában laktak. Ebbe a házba 1852-ben, valószínűleg a nyár folyamán költöztek. Bent a városban csak udvaruk volt, de ehhez a házhoz kert is tartozott. Déryné a színi pályát adósságokkal megterhelve volt kénytelen abbahagyni: Egressy Gábor és mások is leírták, hogy aktív korában milyen önzetlenül segítette szűkölködő pályatársait, s jelmezei is, melyekről akkor a színésznek kellett gondoskodni, sokba kerültek. Itt pulykákat nevelt, hogy tartozásait rendezni tudja. Karacs Teréz is tanúja volt miskolci és diósgyőri éveinek, ő írta meg A régi színészetről című, 1888-ban megjelent könyvében, mit mondott neki Déryné:

Még mindig kell régi tartozásomat törleszteni és ezt Dérynek nem szabad tudni; ezt törlesztem a pulykáim árából...

Az ebben a házban leélt másfél évtizedben, bár férjével való együttlétét kényszerhelyzetnek tekintette, Déryné gazdaasszonyként is megállta helyét. Keresztfia, Egressy Ákos (Egress Gábor fia, maga is színházi ember) így emlékezett rá:

Igen élénk, fürge testmozgású. Beszéde szapora, nyájas, lebilincselő [...] szeretetre méltó arcán örök derűvel [...] s jó gazdasszony, mosott, vasalt, sütött, főzött.

Ekkoriban szerényebben, de azért még viszonylag jó módban éltek, vendégszerető házuk mindig nyitva állt a Pestről érkezőknek. Vahot Imrét például két hétig látták vendégül, amikor anyagot gyűjtött a Magyarország és Erdély képekben című sorozatához. Ennek 1854. évi füzetében Vahot így írt:

... jelenleg Diósgyőrben lakik a magyar színészet és dalművészet egykor kitűnő csillaga, egyik pályatörője, Déryné asszony is, gazdászati hivatalt viselő férje oldalán csendesen, visszavonultságban, méltán érdemelt dicskoszorúin nyugodva. Az ő szíves házuk fogadá el e fáradságos vállalat vándorait, kik a körükben töltött szép órákra mindenkor kedvesen fognak visszaemlékezni.

1862. január 8-án elhunyt Déry István. Felesége még öt évig a házban maradt, de anyagilag már sokkal nehezebb körülmények között. Végül 1867-ben kénytelen volt beköltözni Miskolcra a húgához, aki ekkor már szintén özvegy volt. Ott halt meg 79 éves korában, 1872. szeptember 27-én.

1920-tól a diósgyőri házban a Felvidékről származó Saád család lakott. Ők még találkoztak egy, a közelben lakó idős asszonnyal, aki ismerte Dérynét és pontosan emlékezett lakásuk beosztására, berendezésére is. Saád Andor uradalmi főorvos, aki szerencsére papírra vetette, amit erről megtudott, emléktáblával is megjelölte a házat:

Az épület műemléki helyreállítását 1974-ben végezték el. 1975-ben Déryné emlékszobát nyitottak benne, ahol a miskolci színjátszás relikviái mellett látható volt Déryné néhány személyes tárgya: legyezők, napernyők, könyvek, és az a cseresznyefa asztalka, amelyen utolsó lakásában híres emlékezéseit vetette papírra. Sajnos, az emlékszobát 1999-ben megszüntették. Igaz, azóta megnyílt Miskolc belvárosában, a színház tőszomszédságában a színészmúzeum, de a forrásokból eddig nem sikerült megállapítanom, hogy ezek a relikviák ott (vagy máshol) láthatóak-e. Ha lesznek információim, kiegészítem a leírást!

Maga az épület ma - korszerűsítve - panzióként üzemel, úgyhogy lakhatunk mi is Déryné egykori otthonában és megcsodálhatjuk a középkori várra, illetve a Bükkre nyíló fenséges panorámát, ami őt is körülvette...

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976
Déryné Széppataki Róza: Déryné levelei. Miskolc, 1994
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és húgáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. Miskolc, 1969

Déryné is énekelt itt

Pécs, Jókai tér 6. Elefántos ház

 

A régen Fischmarktnak, azaz Halpiacnak nevezett téren álló egyemeletes, klasszicizáló épület magva már a 18. században létezett. 1799-ben egy Scheckenberger Ferenc nevű vendéglős vásárolta meg s kibővítve vendéglővé alakította. Később fia tovább alakította és bővítette: emeletén egy nagy, boltozatos "szálát", azaz nagytermet építtetett, amelyet felszerelt színjátszásra is alkalmas berendezésekkel.

Ekkoriban kezdtek egyre-másra jelentkezni Pécsett a magyar vándorszínészek (korábban inkább a német nyelvű színjátszás volt jellemző a városban). 1820-ban a Kilényi Dávid vezette Székesfehérvári Nemzeti Színjátszó Társaság érkezett Pécsre baranyai nemesek invitálására. A társulat tagjaként játszott itt

Szathmáry Pap Károly rajza (1834). Forrás: wiki

1821/22 telén az akkor még pályája elején járó Déryné Széppataki Róza. Az énekkarral és segédszemélyzettel együtt mintegy harminc fős társulat az előkelőbb pécsi polgárok vendégszeretetét élvezte az idény három hónapja alatt. Ezért szállásuk gyakran változott. Játszóhelyük sem volt állandó: többnyire nagyobb fogadók, kávéházak száláiban tartották előadásaikat, de legtöbbször azért itt, a Jókai téren ma is álló épületben. Déryné akkoriban túlnyomórészt prózai szerepeket játszott; operaénekesi pályája később, elsősorban Kolozsváron bontakozott ki. De páratlan sikersorozatát már Pécsen megelőlegezte, amikor főszerepeket énekelt Schink: Aranyidő és Schikaneder: A csörgő sipka című daljátékaiban. Déryné, mint Emlékezéseiben is megírta, nagyon jól érezte magát a városban:

Elmentünk Pécsre. Ott csakugyan mindnyájan jobb szerettük tölteni a telet, ott igen műértő közönség volt, mely igen szeretett színházba járni és sok muzsikaértő volt. Adhattunk nagyobbszerű daljátékot. Itt elememben voltam. Több úri házzal csakhamar megismerkedtem, mindenütt volt zongora. Mindenütt énekléssel töltöttük az időt.

Déryné a Pesti Magyar Színházhoz való szerződéséig még két évtizedig járta az országot, de Pécsre többé nem volt alkalma visszatérni. 

Az 1950-es években így képzelték el Dérynét...

A színielőadások mellett hangversenyeket és fényes bálokat is tartottak az épület nagytermében. A szép napoknak azonban hamarosan vége szakadt...

Forrás: wiki

1838-tól már a Hattyú vendéglő is befogadta az úri körökben továbbra is divatos német színészek mellett a magyar vándorszínészeket. 1839-ben állandó színház nyílt a Mária utcában, így Scheckenberger szálája és kávéháza kezdett veszíteni népszerűségéből és már csak szerényebb polgári vigasságokat tartottak benne. A tulajdonos viszont nagy lábon élt, és amikor kezdtek összecsapni feje felett a hullámok, adósságai kiegyenlítésére elsikkasztotta a gondjaira bízott árvapénztár pénzét. Házát elárverezték, őt magát vasra verve vitték a városháza börtönébe. Az új tulajdonos tovább bővítette az épületet és a földszinten megnyitotta a Fekete Elefánthoz címzett vegyeskereskedést, melynek cégére ma is látható a ház északnyugati sarkán.

Az elefántos házat - a tömbjéhez tartozó épületekkel (Széchenyi tér 7. és 8., a Hoitsy- és a Piatsek-ház, valamint a Jókai tér 4.) együtt - az 1970-es évek végétől teljesen felújították, melynek során kiszabadították és rekonstruálták az egykori emeleti szálát is.

Források:

Csorba Csaba: Pécs. Bp. Panoráma, 1983
Levárdy Ferenc - Kistelegdi István: Az "Elefántos Ház" épülettömbje. /Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 322./ Bp. TKM Egyesület, 1988
Nádor Tamás: Pécs zenei krónikája. Pécs, Pro Pannonia, 1995
Márfi Attila: Déryné vendégjátéka Pécsett. = Honismeret 1997. 5.
Déryné Széppataki Róza: Déryné emlékezései. Bp. Szépirodalmi Kiadó, 1955. I. kötet 356-357. p.

A "kataliszt" jelzésű fényképet 2007 nyarán készítettem