Déryné sírjánál

Miskolc, Dóczy József utca: Nagyleány-temető

A Szent Anna-templom fölötti domboldalon terül el a Szent Anna-temető. Mögötte a református részt hívják Nagyleány-temetőnek. Itt van DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA sírja.

Déryné 1872. szeptember 29-én, 79 éves korában hunyt el miskolci otthonában, a ma Hunyadi utca 52. számot viselő ház kis udvari lakrészében. Ekkor már özvegyi sorban, szegénységben élt. Utolsó éveiben húgával, Kilényi Dávid színigazgató özvegyével lakott együtt. Szállásadónőjük, Balajthyné asszony fél évszázad múlva így mesélte Rozsnyay Kálmánnak:

Nagy szegénységben múlt ki. S ha az emberséges Forster speditőr nem segít, nem is tudom, hogy takarították volna el. Forster ténsúr nem röstelte még a koporsót is maga emelgetni a szentmihály lovára.

A Borsod Miskolci Értesítő friss száma így számolt be a temetésről (1872. október 3.):

A Déryné temetése kedden [október 1.] délután történt meg egész egyszerűséggel, mondhatni elhagyatottsággal, mert alig volt elég ember arra, hogy a testet a gyászravatalról levévén, a halottas kocsira segítse. Mily iróniája a sorsnak - így hunyni el annak, kinek diadalkocsiját egykor ezrek húzták s most itt lévő pályatársai vagy a pályán egykor működtek sem érdemesítik annyira, hogy a temetéseni megjelenésre másokat felhívtak vagy csak maguk is megjelentek volna. A rokonkeblű Lévayn s a valódi rokonon, dr. Horváth Józsefen [felesége Déry István unokahúga volt] kívül alig láttunk mást ravatalánál. Hamvai a nagylány temetőbe tétettek örök nyugalomra.

A tudósító valószínűleg felületes volt, hiszen más visszaemlékezések szerint a temetésen ott volt húga, ott volt szállásadójának családja; Cenner Mihály színháztörténész kutatásai szerint a pályatársak pedig azért hiányoztak, mert a társulat csak két nap múlva érkezett meg a városba. Ez azonban nem változtat a szomorú tényen, hogy öregségében és halálában a miskolciak elfelejtették Dérynét.

A "rokonkeblű Lévay" a Miskolcon élő Lévay József költő volt, ő legalább méltó nekrológot írt a 19. századi szín- és operajátszás korszakos jelentőségű alakjáról az említett újság aznap gyászkeretben megjelent számába.

Déryné sírját egy évtizedig csak egyszerű fakereszt jelölte A fehérmárvány obeliszket 1882-ben "a nemzeti kegyelet" állította.
Felirata:

DÉRY ISTVÁNNÉ / SZÉPPATAKI RÓZA / MAGYAR SZÍNMŰVÉSZNŐ/ HAMVAINAK / A NEMZETI KEGYELET /SZÜL. 1793. DEC 24 / MEGH. 1872 SZEPT 29

Húga, Johanna 1881. április 18-án hunyt el, Déryné sírja mögé temették. Az ő sírkövét "baráti emlékül emelte Latabár Endréné", a híres miskolci színigazgató özvegye:

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976
Déryné levelei. Miskolc, 1984
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és hugáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Heman Ottó Múzeum Közleményei 8.
Rozsnyay Kálmán: Ahol Déryné meghalt. = Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára. Miskolc, 1923

A "kataliszt" jelzésű fényképeket még digitális "korszakom" előtt készítettem, így a szokásosnál is gyengébb minőségűek...

Itt halt meg Déryné

Miskolc, Hunyadi utca 52.

A ma is álló földszintes ház udvari kis lakrészében élt 1867-től 1872-ben bekövetkezett haláláig DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA.

Forrás: minap.hu

A főépület utcai homlokzatát 1923-ban jelölték meg emléktáblával:

Forrás: minap.hu

A színi pályától 1847-ben visszavonult színésznő-énekesnő férje halála után a diósgyőri tiszttartói lakból költözött ide szintén özvegyi sorban élő húgához, Kilényi Dávidné Széppataki Johannához, aki itt bérelt lakást (férje a korai magyar színházművészet jeles alakja volt; Johanna is próbálkozott a színi pályán, de nem volt tehetséges).

Miskolcon az 1900-as évek elején kezdték el intenzíven keresni Déryné nyomait. Még élő szemtanúkkal megörökített találkozók leírásaiból és Déryné fennmaradt leveleiből szomorú kép bontakozik ki az egykor ebben a városban különösen ünnepelt primadonna életének alkonyáról.

... igen rossz a szállásunk, mert borzasztó drágák a szállások, s nem lehet jobbat találni... írta egy helyen maga Déryné itteni viszonyairól. A kis lakrész két szobából és a köztük levő konyhából állt. A két idős hölgy respektálta egymás felségterületét, csak a konyhát használták közösen. Ott készült Déryné híres kávéja, amelynek élvezetéről még szegénységében sem mondott le. A szobák közül a nagyobbik volt az övé: még őrzött néhány szép bútort, jelmezt, ékszert, kelléket színésznői pályája idejéből. Xantus Jánosné Doleschall Gabriella, Miskolc társasági életének ragyogó központi alakja Déryné halála után több, mint fél évszázaddal így írta le a szobát Rozsnyay Kálmánnak, aki felkereste vele a színhelyet:

Itt állott az ágya, ragyogó tiszta, einzatszos kanavász párnáival, shottis-selyem paplanával, fölötte lógott a portréja: kék ruhában, libegő fürtökkel a halántékán, finom formájú kezeit a keblén összekulcsolva... Itt volt a subládája, itt az almáriomja... Sok tarka vacak-kacat közzül onnan kotorászott egyszer elő egy megfakult, aranyzsinóros huszárdolmányt, az arca sugárzott, csudálatosan szép volt abban a pillanatban ... Hogyne! Legfényesebb diadalainak egyikét élte át újra! Azt a dolmányt Marcsa, az "Ezred lánya" viselte! [Donizetti vígoperájában]

Xantusné elmesélte, hogy a két ablak között állt Déryné kis varróasztalkája a karosszékével, ott üldögélt napestig; ablaka alatt a kis virágoskertet húga és ő művelték.

Az udvari lakrész 1973-ban (Cenner Mihály felvétele)

Értékeit lassanként kénytelen volt eladogatni, mert nagyon kevés özvegyi nyugdíjat kapott a koronauradalomtól (férje intéző volt a szolgálatukban), de ha látogatója érkezett, gavallérosan megvendégelte. Amikor egyszer Jókainé Laborfalvi Róza járt nála, zálogba tette utolsó ékszerét, veretes hosszú arany nyakláncát, abból adott nagy ebédet tiszteletére. Déryné kitűnő háziasszony volt, szállásadónője, Balajtiné asszony visszaemlékezett egy csodás grillázstortájára. Ő beszélt külsejéről is: emlékei szerint Déryné idős korára meghízott, arcán szemölcsök voltak, de őszes haját mindig nagy gonddal fésülte, sőt, arcfestéket is használt - úgy mondta, megszokta színésznő korában.

Feltételezett időskori arcképe

Ahogy a kor és a betegség egyre törődöttebbé tette, mind kevesebbet járt el otthonról, ablakából az udvar életét figyelte. Ám egy alkalommal nagy sikerrel tért vissza a színpadra keresztfia, Egressy Ákos - Egressy Gábor fia, maga is színész és színigazgató - felkérésére. Így 76 éves korában, 1869. március 20-án eljátszhatta utolsó szerepét, Celesztina apáca fejedelemasszonyt egy bizonyos Müllerback nevű szerző A keresztes vitézek című színművében. Itt, lakásán öltözött be jelmezébe, bérkocsin vitték a színházba (a mai miskolci színházba, így ő annak színpadán is játszott!), ahol a valaha életét jelentő deszkákon még testi bajairól is megfeledkezett.

Nem sokkal később, egy miskolci meghitt barátnőjének Pesten élő könyvtáros fivére, Egervári Ödön biztatására itt, utolsó otthonában kezdte el írni híres emlékiratait - igaz, erre korábban már mások is biztatták. Benne kicsi gyermekkorától kezdve egész részletességgel beszéli el életét, pályáját. Utolsó három évét ez töltötte ki: betegsége, gyengesége súlyosbodott, látása is gyengült, sokszor heteken át nem tudott tollat venni a kezébe, mégis emberfeletti munkát végzett. Írásművének csak a terjedelme több, mint ezer könyvoldal. A csodálatos memóriával megőrzött események leírása forrásként felbecsülhetetlen, mellette nagy szépirodalmi értéke is van. Réz Pál így írt a mű 1955-ös kiadásának előszavában:

Déryné úgy ismeri kortársait, színészeket, írókat, nemeseket és polgárokat, évtizedek múltán annyi jellemző és áruló részletet tud róluk, hogy elámulunk: mintha csak azért vállalta volna a "nemzet napszámosainak" keserű pályáját, hogy anyagot gyűjtsön, és kitűnő emlékiratával beírja nevét a magyar irodalom történetébe. [...] Az emlékirat kultúrhistóriai adatai fontosak a kutatóknak: forrása az irodalom- és színháztörténészeknek. De olvasmány is, adataiban és emberi mondanivalójában egyaránt. [...] regényt írt - egy emberi sors regényét.

Élete krónikájának papírra vetésével az 1840-es évek elejéig jutott el, amikor 1872. szeptember 29-én, egy pénteki napon elhunyt.

Olvassunk bele ismét Rozsnyay Kálmán írásába, amelyben Xantus Jánosnéval ötvenegy évvel később tett itteni látogatását örökítette meg:

A tenyérnyi konyha gidres-gödrös pádimentuma vörös diósgyőri tégla... Xántusné szemeit elfutja a könny... "Lássa, barátom, most úgy látok mindent, mintha csak tegnap történt volna; itt, a konyha padlóján feküdt a koporsója, csak úgy a puszta földön. Benne hitvány forgácson a holttest, kopott, gyatra, kizöldült krinolin-félében. A nyakán finom, stikkelt, kikolmizott tüllanglais kendő, ami a legfőbb fényűzése volt élete utolsó napjáig..."

Dérynét október 1-jén temették el az ún. "Nagyleány" temetőben. Húga, Johanna majdnem egy évtizeddel túlélte, ő 1881-ben halt meg.

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976 (az archív képek forrása is)
Déryné Széppataki Róza: Déryné levelei. Miskolc, 1994
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és hugáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. Miskolc, 1969
Rozsnyay Kálmán: Ahol Déryné meghalt. = Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára. Miskolc, 1923

Déryné pulykát ültet

Miskolc-Diósgyőr, Vár utca 24.

A 18. században épült ház közvetlenül a középkori diósgyőri vár mellett található. Valaha a diósgyőri koronauradalom birtokában volt, uradalmi gazdatiszti lakásként használták.

Itt lakott DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA 1852 és 1867 között.

Déryné, miután 1847-ben visszavonult a színpadtól, ismét összeköltözött férjével. Rövid ideig Tarcalon éltek, majd Miskolcon telepedtek le: először a Czikó (ma Kossuth) utcában laktak. Ebbe a házba 1852-ben, valószínűleg a nyár folyamán költöztek. Bent a városban csak udvaruk volt, de ehhez a házhoz kert is tartozott. Déryné a színi pályát adósságokkal megterhelve volt kénytelen abbahagyni: Egressy Gábor és mások is leírták, hogy aktív korában milyen önzetlenül segítette szűkölködő pályatársait, s jelmezei is, melyekről akkor a színésznek kellett gondoskodni, sokba kerültek. Itt pulykákat nevelt, hogy tartozásait rendezni tudja. Karacs Teréz is tanúja volt miskolci és diósgyőri éveinek, ő írta meg A régi színészetről című, 1888-ban megjelent könyvében, mit mondott neki Déryné:

Még mindig kell régi tartozásomat törleszteni és ezt Dérynek nem szabad tudni; ezt törlesztem a pulykáim árából...

Az ebben a házban leélt másfél évtizedben, bár férjével való együttlétét kényszerhelyzetnek tekintette, Déryné gazdaasszonyként is megállta helyét. Keresztfia, Egressy Ákos (Egress Gábor fia, maga is színházi ember) így emlékezett rá:

Igen élénk, fürge testmozgású. Beszéde szapora, nyájas, lebilincselő [...] szeretetre méltó arcán örök derűvel [...] s jó gazdasszony, mosott, vasalt, sütött, főzött.

Ekkoriban szerényebben, de azért még viszonylag jó módban éltek, vendégszerető házuk mindig nyitva állt a Pestről érkezőknek. Vahot Imrét például két hétig látták vendégül, amikor anyagot gyűjtött a Magyarország és Erdély képekben című sorozatához. Ennek 1854. évi füzetében Vahot így írt:

... jelenleg Diósgyőrben lakik a magyar színészet és dalművészet egykor kitűnő csillaga, egyik pályatörője, Déryné asszony is, gazdászati hivatalt viselő férje oldalán csendesen, visszavonultságban, méltán érdemelt dicskoszorúin nyugodva. Az ő szíves házuk fogadá el e fáradságos vállalat vándorait, kik a körükben töltött szép órákra mindenkor kedvesen fognak visszaemlékezni.

1862. január 8-án elhunyt Déry István. Felesége még öt évig a házban maradt, de anyagilag már sokkal nehezebb körülmények között. Végül 1867-ben kénytelen volt beköltözni Miskolcra a húgához, aki ekkor már szintén özvegy volt. Ott halt meg 79 éves korában, 1872. szeptember 27-én.

1920-tól a diósgyőri házban a Felvidékről származó Saád család lakott. Ők még találkoztak egy, a közelben lakó idős asszonnyal, aki ismerte Dérynét és pontosan emlékezett lakásuk beosztására, berendezésére is. Saád Andor uradalmi főorvos, aki szerencsére papírra vetette, amit erről megtudott, emléktáblával is megjelölte a házat:

Az épület műemléki helyreállítását 1974-ben végezték el. 1975-ben Déryné emlékszobát nyitottak benne, ahol a miskolci színjátszás relikviái mellett látható volt Déryné néhány személyes tárgya: legyezők, napernyők, könyvek, és az a cseresznyefa asztalka, amelyen utolsó lakásában híres emlékezéseit vetette papírra. Sajnos, az emlékszobát 1999-ben megszüntették. Igaz, azóta megnyílt Miskolc belvárosában, a színház tőszomszédságában a színészmúzeum, de a forrásokból eddig nem sikerült megállapítanom, hogy ezek a relikviák ott (vagy máshol) láthatóak-e. Ha lesznek információim, kiegészítem a leírást!

Maga az épület ma - korszerűsítve - panzióként üzemel, úgyhogy lakhatunk mi is Déryné egykori otthonában és megcsodálhatjuk a középkori várra, illetve a Bükkre nyíló fenséges panorámát, ami őt is körülvette...

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976
Déryné Széppataki Róza: Déryné levelei. Miskolc, 1994
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és húgáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. Miskolc, 1969