Itt halt meg Déryné

Miskolc, Hunyadi utca 52.

A ma is álló földszintes ház udvari kis lakrészében élt 1867-től 1872-ben bekövetkezett haláláig DÉRYNÉ SZÉPPATAKI RÓZA.

Forrás: minap.hu

A főépület utcai homlokzatát 1923-ban jelölték meg emléktáblával:

Forrás: minap.hu

A színi pályától 1847-ben visszavonult színésznő-énekesnő férje halála után a diósgyőri tiszttartói lakból költözött ide szintén özvegyi sorban élő húgához, Kilényi Dávidné Széppataki Johannához, aki itt bérelt lakást (férje a korai magyar színházművészet jeles alakja volt; Johanna is próbálkozott a színi pályán, de nem volt tehetséges).

Miskolcon az 1900-as évek elején kezdték el intenzíven keresni Déryné nyomait. Még élő szemtanúkkal megörökített találkozók leírásaiból és Déryné fennmaradt leveleiből szomorú kép bontakozik ki az egykor ebben a városban különösen ünnepelt primadonna életének alkonyáról.

... igen rossz a szállásunk, mert borzasztó drágák a szállások, s nem lehet jobbat találni... írta egy helyen maga Déryné itteni viszonyairól. A kis lakrész két szobából és a köztük levő konyhából állt. A két idős hölgy respektálta egymás felségterületét, csak a konyhát használták közösen. Ott készült Déryné híres kávéja, amelynek élvezetéről még szegénységében sem mondott le. A szobák közül a nagyobbik volt az övé: még őrzött néhány szép bútort, jelmezt, ékszert, kelléket színésznői pályája idejéből. Xantus Jánosné Doleschall Gabriella, Miskolc társasági életének ragyogó központi alakja Déryné halála után több, mint fél évszázaddal így írta le a szobát Rozsnyay Kálmánnak, aki felkereste vele a színhelyet:

Itt állott az ágya, ragyogó tiszta, einzatszos kanavász párnáival, shottis-selyem paplanával, fölötte lógott a portréja: kék ruhában, libegő fürtökkel a halántékán, finom formájú kezeit a keblén összekulcsolva... Itt volt a subládája, itt az almáriomja... Sok tarka vacak-kacat közzül onnan kotorászott egyszer elő egy megfakult, aranyzsinóros huszárdolmányt, az arca sugárzott, csudálatosan szép volt abban a pillanatban ... Hogyne! Legfényesebb diadalainak egyikét élte át újra! Azt a dolmányt Marcsa, az "Ezred lánya" viselte! [Donizetti vígoperájában]

Xantusné elmesélte, hogy a két ablak között állt Déryné kis varróasztalkája a karosszékével, ott üldögélt napestig; ablaka alatt a kis virágoskertet húga és ő művelték.

Az udvari lakrész 1973-ban (Cenner Mihály felvétele)

Értékeit lassanként kénytelen volt eladogatni, mert nagyon kevés özvegyi nyugdíjat kapott a koronauradalomtól (férje intéző volt a szolgálatukban), de ha látogatója érkezett, gavallérosan megvendégelte. Amikor egyszer Jókainé Laborfalvi Róza járt nála, zálogba tette utolsó ékszerét, veretes hosszú arany nyakláncát, abból adott nagy ebédet tiszteletére. Déryné kitűnő háziasszony volt, szállásadónője, Balajtiné asszony visszaemlékezett egy csodás grillázstortájára. Ő beszélt külsejéről is: emlékei szerint Déryné idős korára meghízott, arcán szemölcsök voltak, de őszes haját mindig nagy gonddal fésülte, sőt, arcfestéket is használt - úgy mondta, megszokta színésznő korában.

Feltételezett időskori arcképe

Ahogy a kor és a betegség egyre törődöttebbé tette, mind kevesebbet járt el otthonról, ablakából az udvar életét figyelte. Ám egy alkalommal nagy sikerrel tért vissza a színpadra keresztfia, Egressy Ákos - Egressy Gábor fia, maga is színész és színigazgató - felkérésére. Így 76 éves korában, 1869. március 20-án eljátszhatta utolsó szerepét, Celesztina apáca fejedelemasszonyt egy bizonyos Müllerback nevű szerző A keresztes vitézek című színművében. Itt, lakásán öltözött be jelmezébe, bérkocsin vitték a színházba (a mai miskolci színházba, így ő annak színpadán is játszott!), ahol a valaha életét jelentő deszkákon még testi bajairól is megfeledkezett.

Nem sokkal később, egy miskolci meghitt barátnőjének Pesten élő könyvtáros fivére, Egervári Ödön biztatására itt, utolsó otthonában kezdte el írni híres emlékiratait - igaz, erre korábban már mások is biztatták. Benne kicsi gyermekkorától kezdve egész részletességgel beszéli el életét, pályáját. Utolsó három évét ez töltötte ki: betegsége, gyengesége súlyosbodott, látása is gyengült, sokszor heteken át nem tudott tollat venni a kezébe, mégis emberfeletti munkát végzett. Írásművének csak a terjedelme több, mint ezer könyvoldal. A csodálatos memóriával megőrzött események leírása forrásként felbecsülhetetlen, mellette nagy szépirodalmi értéke is van. Réz Pál így írt a mű 1955-ös kiadásának előszavában:

Déryné úgy ismeri kortársait, színészeket, írókat, nemeseket és polgárokat, évtizedek múltán annyi jellemző és áruló részletet tud róluk, hogy elámulunk: mintha csak azért vállalta volna a "nemzet napszámosainak" keserű pályáját, hogy anyagot gyűjtsön, és kitűnő emlékiratával beírja nevét a magyar irodalom történetébe. [...] Az emlékirat kultúrhistóriai adatai fontosak a kutatóknak: forrása az irodalom- és színháztörténészeknek. De olvasmány is, adataiban és emberi mondanivalójában egyaránt. [...] regényt írt - egy emberi sors regényét.

Élete krónikájának papírra vetésével az 1840-es évek elejéig jutott el, amikor 1872. szeptember 29-én, egy pénteki napon elhunyt.

Olvassunk bele ismét Rozsnyay Kálmán írásába, amelyben Xantus Jánosnéval ötvenegy évvel később tett itteni látogatását örökítette meg:

A tenyérnyi konyha gidres-gödrös pádimentuma vörös diósgyőri tégla... Xántusné szemeit elfutja a könny... "Lássa, barátom, most úgy látok mindent, mintha csak tegnap történt volna; itt, a konyha padlóján feküdt a koporsója, csak úgy a puszta földön. Benne hitvány forgácson a holttest, kopott, gyatra, kizöldült krinolin-félében. A nyakán finom, stikkelt, kikolmizott tüllanglais kendő, ami a legfőbb fényűzése volt élete utolsó napjáig..."

Dérynét október 1-jén temették el az ún. "Nagyleány" temetőben. Húga, Johanna majdnem egy évtizeddel túlélte, ő 1881-ben halt meg.

Források:

Cenner Mihály: Déryné alkonya. Ami a naplóból kimaradt: 1847-1872. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 14/1975. Miskolc, 1976 (az archív képek forrása is)
Déryné Széppataki Róza: Déryné levelei. Miskolc, 1994
Saád Andor: Emlékek Dérynéről és hugáról, Széppataki Johannáról. = A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 8. Miskolc, 1969
Rozsnyay Kálmán: Ahol Déryné meghalt. = Emlékalbum a Miskolczon 1823-ban megnyílt első magyarországi kőszínház 100 éves jubileumára. Miskolc, 1923