Egy kanizsai muzsikus és világhírű muzsikus fia emlékhelye

Nagykanizsa, Fő út 23.

 

Ezen a sarkon a XIX. század első felében Vidákovich Ferenc bábsütő, városi tanácsos háza állt, amely az 1880-as évek eleje körül Keller Ignác cipész tulajdona lett. Fő utca felé néző oldalát ő építtette emeletesre 1884-ben Hencz Antallal. A Hunyadi utcai földszintes szárny néhány évvel később készült el.

 

 

1888-1890 között ebben a házban lakott ROSENBERG ÁDÁM (1846-1926), de elképzelhető, hogy már akár néhány évvel korábban is.

Forrásokkal az igazolható, hogy 1888. szeptemberében Ádám már itt lakott, és 1890 áprilisában is ez volt a címe. Ez a két forrás két hirdetés: az elsőt Clara, Ádám felesége adta fel, amely szerint női szabó és kézimunka tanfolyamot indít, melyre jelentkezni „nálam”, az Eötvös téri Keller-házban lehet. 1890. áprilisában pedig az jelent meg a Zala című helyi hírlapban, hogy Ádám kínai dísztárgyakat is árul lakásán, az Eötvös téri Keller-házban. A ház azonosításában egyedül az Eötvös tér megnevezése lehet zavaró, mert ma a hely címe Fő utca 23. Ám a ház a Fő utcának az Eötvös tér felé eső legszélső háza: ha átmegyünk a kis keresztutcán, máris az Eötvös téren vagyunk. A XIX. század végén még nem voltak annyira kikristályosodva és pontosítva a lakáscímek, utca-házszámok mint ma, így a Keller-házat nyugodtan azonosíthatták Eötvös téri címmel. Időben is rendben van, hiszen a régi ház emeletesre átépítése 1884-ben történt, így 1888-ban, vagy akár előtte is lakhatott benne Rosenberg Ádám és kis családja.

Ádám az 1880-as évtizedben sokféle minőségben vett részt Nagykanizsa zenei életében. Saját zeneiskolát nyitott (zongora és magánének), hangszerboltot működtetett, komponált. Gyerekek számára ő szervezett először koncerteket a városban, de mellettük komolyabb hangversenyeket is, nagynevű előadókkal. Kortársaival városi ének- és zenekar megszervezésén munkálkodott.

1888-ban Ádám már nős volt, sőt 1887. július 29-én megszületett első gyermeke. Így elképzelhető, hogy ez a gyermek, a később SIGMUND ROMBERG néven világhírűvé vált zeneszerző már ebben a házban született. Bizonyítani sajnos nem lehet, mert, bár megmaradt születésének anyakönyvi bejegyzése, az nem tartalmaz lakcím-adatot, és más forrás se utal rá. De az bizonyos, hogy 14 hónaposan már itt élt ő is szüleivel.

A család 1891-ben Nagykanizsáról Beliscsére költözött, ugyanis Ádám anyagi okokból elfogadta nagybátyja, gelsei Gutmann Simon, a legtekintélyesebb és leggazdagabb kanizsai vállalkozó ajánlatát, s beliscsei (ma Horvátország, Eszék közelében) hatalmas fa-üzemének kereskedelmi igazgatója lett. Főfoglalkozásként fel is hagyott a zenével. De szabad idejében ott is bekapcsolódott a zenei és társaséletbe, éppen e poszt írásakor folynak erről kutatások Beliscsén.

Még megérte feleségével együtt nagyobbik fia világhírét. 1926-ban, 83 évesen hunyt el, Clara is hamarosan követte. Ma mindketten Beliscsén nyugszanak, ahol emlékkő is idézi alakjukat, s a város művelődési központját világhírű fiukról nevezték el.

Nagykanizsán a Halász Gyula által vezetett Romberg Emlékbizottság foglalkozik nevének, zenéjének terjesztésével. Ők állítottak 2012-ben emléktáblát Sigmund Rombergnek.

 

Akkor még nem volt ismert, hogy ez a Fő utcai ház egykor rövid ideig az otthona, talán még szülőháza is volt, így az emléktábla a Farkas Ferenc Zeneiskola (Sugár út 18.) homlokzatára került.

Itt lakott a muzsikáló Pollák/Pásztor család

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 

Nagykanizsa belvárosának egyik csendes utcájában áll a Pollák-ház, mely egy magas szinten muzsikáló család otthona volt: Pásztor (Pollák) Miksa zongoratanár-orgonistáé és két lányáé, a csodagyerek korában sajnos elhunyt Margitkáé és az Auschwitzban elpusztított Pásztor Irmáé. 

 

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10. Pollák-ház

 

2011-ben, hosszas kutatás után, a Liszt Ferenc születésének bicentenáriumára megjelent könyvemben felelevenítettem Pásztor Irma életét (ő ugyanis Liszt egyik legfontosabb növendékének növendéke volt). Ennek hatására 2024-ben a városi zeneiskola róla, egykori tanáráról nevezte el hangversenytermét. Ezzel megindult Irma és családja emlékezetének visszaépítése a város értékei közé.

 

Pásztor Irma az 1930-as években

 

Ennek jegyében a Zenevándor blogban is bemutatom a család életének legfontosabb helyszínét, egykori házukat, s házuk kapcsán a család történetét. Az emlékhelyről írtam már a Papageno Kataliszt blogjában is. 

 

A Pollák-ház az udvar felől

 

A földszintes városi házat Irma kereskedő nagyapja, Pollák Vilmos építtette még a 19. század vége felé. Fiai, a muzsikus Miksa és az orvos Ernő még családos korukban is itt éltek. Pollák (később Pásztor) Miksa lányaként Irma ebben a házban született 1894. március 8-án. Az édesapa kitűnő zongorista volt, egyike a város magán zenetanárainak, egyúttal 1890 és 1935 között a kanizsai zsinagóga orgonistája. Nevét 1908 körül magyarosította. (Ő is megérdemelne egy külön életrajzi cikket, de már tervbe vettem.)

Kislányait, Irmát és négy évvel fiatalabb húgát, Margitkát ő maga kezdte tanítani. Mindketten rendkívüli tehetségnek bizonyultak, csodagyerekként tartották őket számon – különösen attól kezdve, hogy az 1902-ben Nagykanizsán hangversenyező Emil Sauer meghallgatta őket. E meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben Sauer kívánságára édesapja Bécsbe vitte az akkor már 14 éves Irmát, ahol nagyon szép értékelést kapott a művésztől, aki abban az időben a bécsi zeneakadémia professzora volt. Valószínűleg ekkor dőlt el, hogy Irma hivatása a zene lesz, s a következő évben be is iratkozott a pesti zeneakadémia zongora szakára. Tiszta kitűnő bizonyítványa ellenére egy év múlva felfüggesztette tanulmányait és 1909-ben Thomán István (1862-1940) növendéke lett. 

Thomán akkor már nyugdíjba vonult a Zeneakadémiájáról és saját mesteriskoláját működtette. Nagyon kedves és elismert növendéke lett Irma, amit igazol, hogy az általa a Vigadóban rendezett koncerteken később olyan művek előadását bízta rá (1915/17-ben), mint Schumann a-moll, Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenye. E koncertek kapcsán a fővárosi sajtó nagyon pozitívan írt Irmáról.

„Pásztor Irma, egy fiatal kisasszony, nagy tudással, komoly értelemmel, kész technikával játszotta Schumann gyönyörű a-moll koncertjét, az ezerszínű muzsika minden szépségét kimérhette a rokonszenves előadó, elgondolásban és külsőségekben egyaránt szép volt e reprodukció, egy értelmes és tehetséges muzsikus minden dicséretre érdemes művészmunkája.” (Pesti Napló 1916. május 18.)

Schumann a-moll zongoraversenye különleges helyet foglalt el Irma pályáján, ugyanis azt már 1911-ben, 17 éves korában nagy sikerrel játszotta a Fricsay Richárd által akkor vezetett székesfehérvári zenekarral Nagykanizsán és Székesfehérváron is (sőt, egyszer még 1937-ben is sikerült eljátszania a kanizsai szimfonikus zenekarral). Székesfehérváron ugyanazon az estén szóló-lehetőséget is kapott. A Székesfehérvár és Vidéke lap így írt róla:

„Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.”

1912-ben visszatért a Zeneakadémiára, négy tanévet még elvégezve 1915-ben megszerezte diplomáját, ám közben, sőt további két évig, körülbelül 1917-ig Thomán mesteriskoláját is látogatta.

Irmát ezáltal zeneileg Liszt-unokának lehet nevezni, ugyanúgy, mint például Dohnányi Ernőt és Bartók Bélát, akik zongoristaként még a Zeneakadémián voltak Thomán növendékei (Thomán ugyanis egyike volt Liszt legkedvesebb tanítványainak; ő volt az, aki talán a legautentikusabban adta tovább mindazt, amit mesterétől elsajátított). És valóban, Irma későbbi pályájának sajtóvisszhangjait áttekintve az derül ki, hogy a kritikusok szerint is Liszt világa áll hozzá a legközelebb.

1918-ban Irma még csak 24 éves, máris igazán szép fővárosi koncertsikerekkel a háta mögött. Ettől az évtől kezdve mégis Nagykanizsán találjuk, ahonnét aztán szinte el sem mozdult. Mi lehetett ennek oka?

Csak feltételezésekre tudunk támaszkodni. Belejátszhatott a nehéz történelmi és gazdasági helyzet. Családi oka lehetett, hogy 1911-ben szívbetegségben meghalt szintén nagyon tehetséges húga, s ezzel ő maradt szülei egyetlen gyermeke és támasza. Hamarosan férjhez ment, talán ez a kapcsolat is már akkor haza húzta. Esetleg úgy érezte, tanítani jobban szeret, mint koncertezni? Ezt sem tudjuk. Csak a végeredmény bizonyos: hazatért szüleihez, a családi házba és betársult apja zongoratanári magánprakszisába. 1921-ben családot alapított: férje Fábián Miksa tanár, a nagykanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben megszületett egyetlen lánya, Magda.

Ebben az időben szinte minden évben adott Kanizsán egy nagy szólóestet. Nézzünk egy sajtóvisszhangot 1925-ből, amelynek írója a zenében is megbízható ítéletű Kempelen Béla, a kanizsai Zalai Közlöny akkori főszerkesztője:

„Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. […] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt.” (Zalai Közlöny 1925. december 15.)

1926-ban aztán gyökeresen megváltozott az élete: a szeptemberben megnyílt Városi Zeneiskola zongoratanára lett.

Igaz, idejét attól kezdve is a tanítás és a különböző koncerteken való közreműködés töltötte ki. De mindez szigorú intézményi keretek között zajlott. Igazgatója, Vannay János, mint egykori katonatiszt vaskézzel vezette az iskolát. Attól kezdve nem adott a korábbiakhoz hasonló nagy szólóesteket; valószínűleg nem vezetett volna jóra, ha túlságosan „kiragyog” az egyébként igazán magas színvonalú zenetanárok alkotta kis tantestületből. De a zeneiskola tanári koncertjeinek és alkalmanként más városi rendezvényeknek rendszeres fellépője volt.

 

A zeneiskola tanári kara 1929-ben, balra fent Pásztor Irma

 

Tanárként nem adatott meg számára, hogy nagy zongoristát neveljen ki, de az ő növendéke volt két éven át Pauk Anna, a későbbi nagyhírű magánének-tanár. Hangszerének tanítása mellett Pásztor Irma volt a zeneiskola kamarazene tanára. Gyakorlatban is művelte a kamarazenét, kollégáival megalakították a Nagykanizsai Trió elnevezésű formációt, amelynek ő volt az oszlopa zongoristaként, csellistaként pedig Fendlerné Garai Margit. Csak a hegedűs személye változott többször Lemberkovitsné Weber Margit tragikus halála után. 1936-ban egy Nagykanizsát bemutató monstre rádióadásban ők is játszottak, kiváló országos sajtóvisszhanggal. Itt említjük meg, hogy Irma volt abban az időben az egyetlen kanizsai zenetanár, akit meghívott a Magyar Rádió élő adásban játszani.

Bár Nagykanizsán nem futhatta be azt a pályát, amire tehetsége predesztinálta, de volt kenyere, családja, és azzal foglalkozott, ami kicsi gyerekkora óta az élete volt. Az 1930-as évek végétől azonban az ő feje felett is kezdtek tornyosulni a fellegek.

1941 végén még nagyon szép sikert aratott a zeneiskola ún. „liceális” sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

„Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […] Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.” (Zalai Közlöny 1941. december 1.)

Ám hiába tapsolt neki a polgármester és a „díszes közönség”, ekkor már folyamatban volt kényszernyugdíjaztatása az 1939. évi IV. törvény értelmében. 1942 karácsonya előtt néhány nappal kapta kézhez a hivatalos iratot: nem tehette be többé a lábát a zeneiskolába, aminek pedig – az azóta eltelt évtizedeket is beleszámítva – egyik legjobb tanára volt. 

Nem egészen másfél év múlva bekövetkezett a zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Irma éppen akkoriban múlt 50 éves. Férjével, húszéves lányával és nyolcvan felé járó özvegy édesanyjával együtt hurcolták el, egyikük sem tért vissza. Irma nagy valószínűséggel Auschwitz-Birkenauban hamarosan gázkamrába került. Több időpont is szerepel nevénél a Yad Vashem adatbázisban, legvalószínűbb talán a május 17.

Fábián Magda, Irma lánya

 

Lánya, Fábián Magda az ottani iratok szerint 1945 tavaszáig bírta, 1945. március 19-i dátummal szerepel a rechlini tábor (Ravensbrücki egyik fiókja volt) áldozatai között. Egy zenei blogban különösen érdemes megemlíteni, hogy Magda adatlapját 1990-ben az ismert zenetörténész, Várnai Péter töltötte ki, azzal, hogy neki Magda a menyasszonya volt.

Mivel elhurcolásakor Irma már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – megfeledkezett róla. S ahogy idővel kollégái nyugdíjba mentek és meghaltak, még neve is feledésbe merült a városban. Ezt elősegítette az is, hogy egyetlen túlélő családtagja sem maradt.

Most, hogy a Zeneiskola róla nevezte el koncerttermét, legalább Irma neve és személye újra visszakerülhet a köztudatba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ide képzelte Csokonai a Karnyónét

Nagykanizsa, Erzsébet tér 1. 

Vasemberház

 

 

A barokk Vasemberházat a 18. században építették, eredetileg a Batthyány család vendégfogadójának. Később a földszintjén üzleteket, emeletén lakásokat alakítottak ki. Mai nevét a korábban benne működő Unger Ullmann-féle vaskereskedés cégére után kapta.  

 

 

Ebbe az épületbe, az Ady utcára néző szárnyba képzelte Csokonai Vitéz Mihály Karnyóné szatócsboltját az Özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak című kis vígjátékában.

 

 

Sőt, nem csak képzelte. Várostörténeti dokumentum, egy régesrégi térkép őrizte meg, hogy a 18. század legvégén itt valóban működött egy szatócsbolt.

Nagykanizsa Városi Tanács Híradója 1980-1981

Ezt a boltot Csokonai személyesen láthatta, ismerhette, s így az a boltocska inkább modellje, inspirálója volt művének.

Ez a megállapítás egy hipotézisen alapul, ami szerint Csokonai járt Kanizsán, 1799 körül. Konkrét forrás sajnos nincsen erről, de éppen a Karnyóné néhány sora nagyon erős közvetett bizonyíték. 

 

1799 tavaszán az egész életében megélhetési gondokkal küzdő költő ideiglenes tanári állást kapott a frissen alapított csurgói kollégiumban. Ott néhány nagykanizsai tanítványa is volt, talán az ő révükön juthatott el Kanizsára. Nézzük, a Karnyóné mély részei bizonyítják ezt!

A vígjátékban egy helyen Lázár, Karnyóné segédje azzal dicsekszik, hogy "most vala nálunk az a vásáros úr, kinek itt által ellenben van a bótja, derék afféle úri ember" – az említett várostörténeti térkép szerint pedig, ahol most a megszűnt Kanizsa áruház épületének Ady utcára néző frontja van, azaz Karnyóné feltételezett boltjának átellenében, ott 1822-ben valóban a "Pikker Vásáros háza" állt. 

Még bizonyítóbb erejű a Karnyónénak az a kitétele, amit az egyik széllelbélelt gavallér, Lipittlotty mond a 2. felvonás elején: "Szakállamra mondom, inkább venném feleségül a kanizsai csonka tornyot", mint az öreg Karnyónét. 

 

1799/1800-ban már felépült a kanizsai Alsótemplom, de a tornyát még nem sikerült befejezni, így az valóban csonka volt. Ha valaki abban az időben a Vasemberháznál állt – vagy ült, egy pohár sör mellett, mert ott Csokonai idejében Serház is volt – akkor Kiskanizsa felé nézve még nem zavarták meg a kilátást a 19-20. századi magasabb épületek és éppen ráláthatott a csonka templomtoronyra. Csokonai egyébként honnét tudta volna, hogy van Kanizsán egy csonka torony, ha ő maga nem látta személyesen?

 

A régi térképet Nagy Antal Géza helytörténész ásta elő, járta körül, s segítségével ő fogalmazta meg a hipotézist Csokonai nagykanizsai látogatásáról. Kanizsa Csokonai korában című rövid, ám igazán úttörő és hézagpótló tanulmánya a Nagykanizsai Városi Tanács Híradója 1980/81-es számában jelent meg. Valószínűleg ennek hatására került egy (nem túl jó...) Csokonai-mellszobor a Vasemberház árkádjai alá, körülbelül arra a helyre, ahol a térkép szerint az 1800-as évek elején a szatócsbolt volt.

Orosz Gergely: Csokonai (2007)

 A témáról lásd még ezt a posztot.

 

 

Itt született Farkas Ferenc

Nagykanizsa, Vörösmarty utca 36.

Nagykanizsa északi városrészében a 2010-es évek közepéig még állt az a földszintes városi ház, amelyben 1905. december 15-én megszületett Farkas Ferenc.

 

A fotó 2009-ben készült

Bár a zeneszerző halála után nem sokkal homlokzatára emléktábla került, egy tulajdonosváltás után az épületet lebontották. Ma ez áll a helyén:

Fia születésekor az édesapa, Farkas Aladár 31 éves főhadnagy a 20. honvéd gyalogezredben, nem sokkal korábban vezényelték Nagykanizsára. Az édesanya a zombori születésű 19 esztendős Saly Blanka. A családról, benne egy rendkívül meglepő felmenői kapcsolatról többet megtudhatunk a Wikipedia oldaláról.

Farkas Aladár szolgálati helye Nagykanizsán a mai Dózsa György – akkoriban József főherceg nevét viselő – utcában levő honvéd laktanya volt, valószínűleg ezért költöztek a városnak erre a részére. Az édesapáról még annyit érdemes feljegyeznünk, hogy kiváló céllövő volt és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián.

Farkas Ferenc későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

„Nagykanizsán születtem, de mivel ötéves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. […] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.”

 

Egykor a zeneszerző tulajdona volt ez a fotó a szülőházról, talán édesanyja néz ki az ablakon...

 

Az 1908-ban Kanizsán századossá előléptetett apát 1910 legelején helyezték Budapestre. Így Farkas Ferenc alig múlt négyéves, amikor elkerült szülővárosából.

A kisfiú első zenei élményei szüleihez fűződtek:

„Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.”

 

Farkas Ferenc több mint fél évszázad múlva, 1965-ben látta csak viszont szülővárosát. Akkor már sok sikert megért, rendkívül változatos műfajokban alkotó zeneszerző és a Zeneakadémia nagy tekintélyű zeneszerzés professzora volt. Hatvanadik születésnapja alkalmából Ivánkovits Ferenc, a Városi Zeneiskola igazgatója kezdeményezte meghívását. A város vezetése kerek születésnapja alkalmából Nagykanizsa díszpolgári címét adományozta a szülővárosába nagy örömmel visszalátogató Farkas Ferencnek. December 14-én a Városi Művelődési Házban rendezték meg szerzői estjét. 

 

1960-ban a szülőháza előtt Ivánkovits Ferenc zeneiskolai igazgatóval (b) és Nagy Lajos tanácselnökkel (j)

Ez az 1965-ös látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal. Leggyakrabban további kerek születésnapjai alkalmából látogatott el újra és újra, de közben adódtak más alkalmak is. Közülük kiemelkedik az az 1979 tavaszán megrendezett koncert, amelyen a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar alapításának félévszázados évfordulója alkalmából volt az ősbemutatója Nagykanizsa számára írt művének, az Ének vitéz Thury Györgyről című kantátának.  A vegyeskarra, zenekarra és narrátorra készült darab Kanizsa történetéből merítette tárgyát: a török által tőrbecsalt Thury György várkapitány halálát elevenítette meg egyszerre archaizáló és 20. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból.

Komponált még egy művet ebben a tárgyban, Nagykanizsa török alóli felszabadulásának 300. évfordulója jegyében: a Cantio Militaris című kantátát vegyeskarra, baritonszólóra és zenekarra. Ennek kanizsai ősbemutatóján nem tudott jelen lenni az akkor zajló taxis blokád miatt. 

1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak újra a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be az ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok és növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Utoljára 1996. szeptember 20-án, 91 éves korában járt Kanizsán, amikor alapítása 75. évfordulója jegyében ünnepi hangversenyt rendezett a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar.

2000 őszén is reménykedett a város, hogy módjában lesz megünnepelni Farkas Ferenc kilencvenötödik születésnapját, ám októberben halálhíre érkezett. Így december 15-én már csak emlékezni lehetett...

A 2001/2002-es tanév elején nevét felvette a Városi Zeneiskola, 2001. december 15-én pedig emléktábla került szülőházára. Sajnos, másfél évtized múlva ez a tábla sem tudta megvédeni a lebontástól…

Szerencsére emlékének őrzése más téren példaszerű. A Zeneiskola után felvette nevét az intézmény énekegyüttese, akiket Farkas Ferenc többször is hallott és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Halála óta minden évben megemlékeznek névadójukról és csakúgy, mint a Mester életében, azóta is gyakran éneklik műveit, melyekből többet CD-felvételeiken is megörökítettek.

Emlékhangversenyeik közül különösen jelentős volt a 2010 őszén megrendezett koncert. Bevezetőjét Petrovics Emil tartotta, aki egykor Farkas Ferenc zeneszerzés-növendéke, majd a Zeneakadémia professzoraként utóda és egyúttal jó barátja is volt. Ez alkalommal az Énekegyüttes Farkas Ferenc felesége emlékére írott Requiem-jét énekelte.

Bár a zeneszerzőnek csak kevés kisgyerekkori emléke maradt szülővárosáról, a kapcsolat a Mester életének utolsó négy évtizedében kiteljesedett, inspiráló hatása pedig azóta is él Nagykanizsa kulturális életében.

 

 

 

 

Egy nagykanizsai nagypolgári otthon zenei emlékei

Nagykanizsa, Sugár út 12. Blumenschein-palota

 

 

Nagykanizsa belvárosában, frekventált helyen, a Sugár út és Rozgonyi utca sarkán eklektikus stílusú épület áll. A helyiek Blumenschein-palota néven ismerik.

 

Építészeti szempontból ez a város egyik legegységesebben fennmaradt palotája s egyúttal legimpozánsabb magánháza. Fénykorában, az 1900-as évek első három évtizedében – úrnője révén – a zene otthona is volt. Az úrnő, Blumenschein Vilmosné Kohn Hedvig ugyanis kiválóan zongorázott, s házába vonzotta a zeneszerető kanizsaiakat és a városba látogató művészeket.

Blumenscheinné apja, Kohn Henrik évtizedeken át magán zenetanárként (zongora) működött Nagykanizsán. Az 1864-ben Nagykanizsán született Hedvig művészi fokon zongorázott. Feltételezhető, hogy apja tanította, majd olyan tehetségesnek bizonyult, hogy tanulmányait 1876 szeptemberétől két tanéven át a bécsi zeneakadémián folytatta. Ám nem lett hivatásos muzsikus, a polgári családi életet választotta: 1887 októberében férjhez ment Blumenschein Vilmos gabonakereskedőhöz. Két fia és egy lánya született. Nem egészen egy évtizede élt házasságban, amikor családja nagy örökséghez jutott (a részleteket ITT érdemes elolvasni), s egyik fivérével felépíttették a Sugár úti palotát. 

Hedvig és családja otthonát  harminc éven át élénk és színvonalas zenei élet töltötte be. A ház úrnője gyakran fellépett zongoristaként különböző helyi hangversenyeken, s mellette otthona a házimuzsikálás fontos kanizsai színhelye lett. Férjével sokszor látta vendégül a Kanizsára látogató muzsikusokat; velük is, vagy csak maguk között, illetve kanizsai barátaikkal zártkörű hangversenyeket, házimuzsikálásokat is szoktak rendezni. 

A palota legszebb órái közé tartozhattak azok az alkalmak, amikor Szigeti József, minden idők egyik legnagyobb hegedűművésze volt a ház vendége. Szigeti többször járt Kanizsán, felnőtt, világhírű művészként is, de az első néhány alkalommal még csodagyermek korában. Édesapjával együtt itt, Blumenscheinéknél lakott és hangversenyein Hedvig kísérte zongorán. Erről részletek ITT találhatók.

Hedvig gyermekei közül Klára (Orováné Bodó Klára) hasonló életutat járt be, mint édesanyja, de ő az énekes zene területén. Még lánykorában, de később óbudai ügyvédfeleségként is gyakran fellépett igényes műsorral, volt koncertje a Vigadóban is. Az 1910-es, 1920-as években többször hazajött Kanizsára, olyankor édesanyjával közösen adott dalestet.

Thúry György Múzeum

 

A Blumenschein-palota aranykora 1932-ig tartott, amikor a házaspár eladta és leányukhoz költözött Óbudára. A szülőföldből való kiszakadást nem sokkal élték túl. Néhány hónap múlva, még költözésük évében váratlanul elhunyt a férj, majd alig egy év múlva, 1933 júniusában Blumenschein Vilmosné gyászjelentése is megérkezett Nagykanizsára. Mindkettőjüket az óbudai izraelita temetőben helyezték örök nyugalomra.

A muzsikáló család történetével foglalkoztam a Papageno oldal Kataliszt blogjában is. Azt a posztot azért érdemes megnézni, mert publikáltam benne a csodagyerek Szigeti József egy Londonból írt levelét az "édes Hedvig néni"-nek, szóltam az épület Blumenscheinék utáni sorsáról és jóval több fényképet és dokumentumot is megmutattam.

Itt lakott a nagykanizsai csodagyerek zongorista

Nagykanizsa, Király utca 21.

 

 

A városközpontból Kiskanizsára vezető útnak a centrumhoz közelebbi részén 1912-ben épült eklektikus stílusú földszintes polgárház áll. Itt töltötte kisgyermekkorát Dános Lili (1912-2010) zongoraművész.

Nagykanizsa, Király utca 21.

 

Marosvásárhelyen született, mert építészmérnök apja ott talált állást, de tősgyökeres nagykanizsai családból származott. Születése után a család hamarosan haza is költözött ebbe a házba, amely az édesanya családjáé volt.

Életükre minden bizonnyal rányomta bélyegét a hamarosan bekövetkező világháborús nélkülözés, ám ennél nagyobb tragédia is történt: az édesanya 1918-ban spanyolnáthában meghalt; harmincéves korában lett a rettegett járvány egyik első nagykanizsai áldozata.

Egyévesen, édesanyjával

 

Lili ekkor hatéves volt, s körülbelül ebben az időben kezdett el csak úgy magától játszogatni édesanyja pianínóján. Ez a gyermeki próbálkozás aztán kihatott Nagykanizsa zenei életére: anyai nagybátyja, a sokoldalú (bölcsész és fizikusi diplomával egyaránt rendelkező) dr. Fenyves Ferenc felfedezte Lilike tehetségét, s ennek apropóján megalapította a város első, egyesületi fenntartású zeneiskoláját. A helyi sajtóból részletesen nyomon követhető az intézmény rövid, mindössze három tanévre terjedő, kiemelkedő eredményeket elérő, de nagy nehézségekkel küzdő élete. Lilin kívül onnét indult a közeli Zákányban született Venetianer Rózsi is, aki később Bartók növendéke, majd a Zeneakadémia tanárképző szakának zongoratanára lett.

A Fenyves-zeneiskola félévente megtartott növendék-hangversenyeinek fénypontja, utolsó fellépője mindig Dános Lili volt, az „eleven zene”, ahogy egy helyi újságíró jellemezte a korához képest apró termetű kislányt.

A csodagyerek

 

Egy 1921-es koncertről – ekkor Lili kilencedik évében járt – így számolt be a Zala, Kanizsa egyik hírlapja:

„Dános Lilike … hihetetlen fejlődést tanúsított. Kezei villámgyorsan száguldottak a billentyűkön, bámulatos precizitással és belső átérzéssel, önkéntelenül felidézve a hallgatóságban a kérdést, hogy vajjon, hogy fog szólni az a zongora, ha majd e csöppség ujjai az oktávot is elérik, lábai a még szinte elérhetetlen messzeségben fekvő pedált.”

 

1928-as kanizsai szólóestjéről a korabeli Zalai Közlöny igazán helytálló értékelést írt január 25-i számában:

Csudálatos tehetség valóban Dános Lili. Öntudatos, okos a fellépése, ugyanolyan a játéka. Amit ad, annál csak az több, amit ígér. De amit ígér, az nagyon sok, mert ha fejlődésének eddigi iramát megőrzi, a magyar muzsika legnagyobb interpretátorai közt lesz a helye. Ehhez elsősorban arra lesz szüksége, hogy játék-technikai készségének kialakulását egy lelki fejlődés folyamata kövesse, ami aztán élő színeket, belső tartalmi valóságot adjon annak a bámulatos technikai készségnek, ami Dános Lili játékának legdominánsabb karaktere.

Fegyelmezett, nyugodt, biztos, öntudatos ez a technika, elegáns, finom kézhordozás, hihetetlenül hajlékony, fürge ujjmozgás kíséri. De ma még – és 15 év mellett vajjon lehetne-e másképpen? – sokkal többet játszik az okos, abszolút muzsikus fejével, mint a lelkéből fakadó belső vivőerővel. Emellett azonban a fizikumát szinte túlhaladó dinamikai ereje is megcsillanik már helyenként a játékában. Mindamellett az érzés sem idegen, sőt annak benne meglévő alapjaiból a technikájához méltó kifejező erőt jósolunk a kis művésznőnek.

Forrás: OMIKE

 

Hogy későbbi pályája nem ívelt olyan magasra, mint két nagyszerű barátnőjéé, nem a tehetségén múlt. Nem kedvezett a koncertezésnek, hogy nem volt olyan menedzsere, szervezője, aki irányította volna pályáját. S művészi kiteljesedését nehezítette, hogy családot alapított. Férje, az 1975-ben elhunyt Szudy Nándor református lelkész, egyben kiváló képzőművész, a református egyházművészet megújítója volt. Csillogó karrier helyett három gyermekkel, öt unokával és tíz dédunokával büszkélkedhetett. Tanított Békés-Tarhoson, volt a budapesti Operaház korrepetitora, s a Zeneakadémia Budapesti Tanárképző Intézete tanáraként, kiváló pedagógusként ment nyugdíjba.

Kanizsai gyökereiről nem feledkezett meg. Oda kötötte sok emléke, s zenei pályakezdése mellett édesanyja sírja is. 1934-ben, még mindig csak huszonkét évesen, újra nagy koncertet adott Nagykanizsán; műsorára és helyszínére, a kaszinóra idős korában is pontosan emlékezett.

E sorok írója ugyanis egy alkalommal személyesen is találkozhatott vele. 2009-ben Nagykanizsai zenei emlékhelyeit feltáró könyvemen dolgoztam, amikor kiderült, hogy Dános Lili életben van, sőt, kilencvenhét évéhez képest remek kondícióban! Sikerült eljutnom hozzá, beszélgetni vele, fényképeket nézegetni, még zongorázni is hallhattam. Pontosan emlékezett kanizsai házukra, kanizsai koncertjeire. Úgy éreztem, megelevenedik mindaz, amiről addig csak a régi újságokban olvastam…

Dános Liliről 2013/14-ben két részből álló nagy tanulmányt írtam a Kanizsai antológia 14-15. számaiba, majd a Papageno Kataliszt blogjába is egy posztot CSODAGYEREK ZONGORISTA NAGYKANIZSÁN címmel.

Ilyen előtörténet mellett nem csoda, hogy ez a poszt sokkal hosszabb és részletesebb a szokásosnál. És hát a blogger maga is nagykanizsai...

 

 

 

 

Egy nagypolgári palota Nagykanizsán

 Nagykanizsa, Erzsébet tér 11. Gutmann-palota

 

Harmonikusan szép, nemes arányú klasszicista palota Nagykanizsa belvárosában. 1820-ban a termény-nagykereskedő Strasser Lázár építtette. Mai külső megjelenését az 1860-as évek elején kapta. Ekkor már a milliomos gelsei Gutmann család palotája és üzleti székháza volt. 

 

A dinasztiaalapító Gutmann Simon Henrik a közeli Gelséről költözött be Kanizsára s lett alkalmazottja Strasser Lázárnak. A tehetséges és ambiciózus fiatalember hamarosan önálló kereskedést nyitott, majd feleségül vette volt főnökének leányát, Strasser Nanettát. Kiváló érzékkel használta fel az akkoriban épülni kezdő vasútvonalak által kínált lehetőségeket, s vagyonát famegmunkáló telepek működtetésével és talpfagyártással alapozta meg. Az 1840-es évektől meghatározó szerepet játszott Kanizsa közművelődésében és társaséletében is. Az uralkodó 1869-ben gelsei előnévvel magyar nemességet adományozott egész családjának. Felesége az Izraelita Nőegylet alapítója és elnöke volt.

Kilenc gyermekük közül a családi üzleteket az 1847-ben született Gutmann Vilmos vitte tovább. Apjához méltóan ő is Kanizsa egyik meghatározó egyéniségévé vált: szinte felsorolhatatlanok azok az egyesületek és szervezetek, amelyekben vezető szerepben ténykedett, s amelyeknek révén ő is rányomta bélyegét a városnak nemcsak gazdasági, hanem kulturális és művészeti életére is. Királyi tanácsosi, majd 1904-ben bárói rangot kapott.

E két generáció életében a művészetek, a zene mecenatúrája is fontos szerepet játszott. Ennek részleteit már több írásomban feldolgoztam: a Papageno Kataliszt-blogjában ugyancsak EGY NAGYPOLGÁRI PALOTA NAGYKANIZSÁN címmel. Fontos fejezetet alkot a 2009-ben megjelent NAGYKANIZSA 100 ZENEI EMLÉKHELYE című könyvemben. Legutóbb Gutmann Simon Henrik egyik lányának a történetét írtam meg, akivel eddig senki nem foglalkozott. Az ő életének is voltak nagyon erős zenei vonatkozásai, amelyeket A GYŰRŰK ÚRNŐJE címmel írtam meg. Előzményét is érdemes elolvasni.

 

A Gutmann-palota történetének későbbi történetében egy szívszorító epizód is lezajlott: az 1930-as években itt lakott a Strém kereskedőcsalád, itt született 1934-ben Strém Kálmán, a kitűnő zeneszociológus és hangversenyrendező, akinek születése édesanyja életébe került. Róla és kanizsai vonatkozásairól  STRÉM KÁLMÁN SZÜLŐHÁZA cím alatt olvashatunk részletesen.