Itt lakott Erkel Ferenc az 1860-as években

Budapest V. Magyar utca 1. / Kossuth Lajos utca 17. sarok

 

 

 

Az Astoria szálló tőszomszédságában, a Kossuth Lajos utca és a Magyar utca sarkán lévő mostani épület helyén egykor az ún. Elefántos ház állott, amely a földszintjén levő Fekete Elefánthoz címzett fűszerkereskedés után kapta nevét.

A helyszín ma a Google térképen

 

Az Unger család tulajdonában lévő ház 1835-ben Kasselik Ferenc tervei alapján épült: kis telket körülfogó, kétemeletes, sarokerkélyes, belső udvaros, zárt építmény volt, földszintjén az üzlettel és raktárakkal. Tizenkét bérlakása a körbefutó nyitott függőfolyosóról nyílt. Ezek egyikében, a második emeleten lakott az 1860 és 1869 között Erkel Ferenc.

Az Elefántos ház az 1840-es években (Unger Emil - Magyar Zoltán könyvéből)

 

Várnegyed-beli lakásából Erkel 1860-ban költözött ide, a pesti oldalra, az akkori IV. kerületbe, a Nemzeti Színház tőszomszédságába (a színház legelső épülete a mai Astoria szállóval szemben, a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán állt). Innét jóval könnyebb volt átsétálnia a napi próbákra és előadásokra, míg Budáról kénytelen volt konflissal járni.

Erkel családi élete ebben az időben bomlott fel; feleségétől, Ádler Adéltól különvált (1839-ben kötöttek házasságot s tíz gyermekük született). Hivatalosan nem váltak el, de nem éltek többet egy fedél alatt: felesége a kisebb gyerekekkel Gyulára költözött. 

Erkel minden bizonnyal azért választotta ezt a Magyar utcai házat, mert az rokonai, a gazdag Unger család tulajdonában volt. Erkel két testvére, Rezső és János az 1840-es évek közepén Unger Karolinát, illetve Krisztinát vették feleségül, akik szintén testvérek voltak, s az ő bátyjuk, Unger Henrik volt akkor ennek a háznak a tulajdonosa.

E három testvér unokája volt a legelső pesti Ungernek, Unger Benedeknek, aki Burgenlandból vándorolva 1740 körül telepedett meg Pesten és nyitott kovácsműhelyt az egykori Hatvani kapunál. Több ingatlant is szerzett errefelé, s a 18. század végén már róla emlegették az utcát Ungergassénak, majd egy évszázad múlva Magyar utcának. Amúgy később az Astoria szállót is egy Unger-leszármazott – dr. Unger Richárd (1877-1928) építtette.

 

Mielőtt lakója lett volna, Erkel bizonyosan járt a házban látogatóban: az Unger családban úgy mesélték nemzedékről nemzedékre, hogy 1850-ben az ő zongorájukon "pötyögte le" először a La Grange–ária dallamát, amit 1844-ben bemutatott Hunyadi László című operájába később illesztett be a Szilágyi Erzsébet szerepét — magyarul! — éneklő világhírű francia énekesnő, Anne La Grange számára.

 

Erkel, már mint a ház lakója valószínűleg itt végezte az utolsó simításokat a Bánk bánon, hiszen a régen várt opera ősbemutatójára a politikai helyzet enyhülésével csak 1861-ben kerülhetett csak sor, majd ebben a lakásban dolgozott az 1867-ben színpadra vitt Dózsa György című operáján. A komponálás nagy részét a színház nyári szünetében, Gyulán szokta végezni, ahol szüleinél, később testvéreinél töltötte a vakációt, de nyilván jutott a munkából a színházi szezon idejére is.

 

Időközben felnőtt, és muzsikussá vált fiai is itt laktak vele, s ekkor már bőven működött az „Erkel-műhely”, hiszen apjuk különösen Gyulát és Sándort jócskán belevonta operáinak kompozíciós, hangszerelési munkálataiba.

 

Itteni lakásában természetesen muzsikus látogatói is voltak. Id. Ábrányi Kornél írt le egy érdekes történetet 1867-ből, amikor néhány hónappal a Dózsa György premierje után, június 7-én  Liszt Ferenc látogatta meg Erkelt:

 

Liszt fölkérte, játsszék valamit belőle. Zongorakivonat még nem lévén, Erkel Ferencnek a vezérkönyv ákombákomjait kellett használnia. Egy ideig csak ment a dolog, de egyszer nagy mértékben belejutván a 20-25 soru lapok kóta-labirintjába, bizony saját sas-szeme is felmondta a szolgálatot. S ekkor láttam, hogy még az övénél is vannak élesebb sas-szemek. Liszt ugyanis felkérte, hogy ő folytathassa tovább az olvasást, aki le is játszotta aztán úgy, mintha már előbb betanulta volna. Sohasem felejtem el azt a tekintetet, melyet akkor Erkel Ferenc reám vetett ugy lopvást. Mintha csak azt mondta volna, „íme egy csodás lángész, aki igazán beválik gondolat olvasónak”.

 

Erkel 1869-ig lakott itt, akkor ugyanis tulajdonosa eladta az Elefántos házat. A zeneszerző és még vele lévő fiai ekkor átköltöztek a közelben álló, a mai Múzeum körút 7. számot viselő, szintén az Unger család tulajdonát képező bérpalotába, amely építészének, Ybl Miklósnak egyik legszebb lakóháza.

 

Az egykori Elefántos ház további zenei vonatkozása, hogy Schunda József hangszergyáros 1869 augusztusában ebbe a házba költöztette át Dávid királyhoz címzett hangszerboltját.

 

A Hon, 1869. szept. 8.

 

Bár vásárlói nem hosszú ideig jártak ide, mert 1870 szeptemberében feladott hirdetései már arra hívták fel a figyelmet, hogy az üzlet újra elköltözött – igaz, nem nagyon messzire, csak kicsit beljebb a Magyar utcába, Schunda József saját házába.

 

Az 1890-es években lebontott Elefántos ház helyére 1902-ben épült fel a mai ötemeletes szecessziós bérház.

 

Források:

Németh Amadé: Erkel Ferenc életének krónikája. Bp. Zeneműkiadó, 1984

Ábrányi Kornél, id.: Erkel Ferenc élete és működése. Bp. Buschmann F. Ny., 1895

Fabó Bertalan: Erkel Ferencz emlékkönyv. Bp. Pátria, 1910

Magyar Zoltán: A budapesti Magyar utca és a névadó család. = Turul (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társság közlönye) 1994 1-2. füzet

Unger Emil – Magyar Zoltán: Egy pesti polgárcsalád története. Bp. Bíró, 1995Nagy András, D.: Epizódok az Erkel család életéből. = A nemzeti romantika világából. Bp. Püski, 2005

Caruso sírja szülővárosában

 

Nápoly, via Nuova del Campo: Santa Maria del Pianto temető

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

 

A temető Nápoly északkeleti, San Carlo all'Arena nevű városrészében található.

 

A "Könnyező Szűz Máriá"-nak szentelt temploma a 17. század közepén, a nagy pestisjárvány után épült. A temető róla kapta a nevét, de egyszerűbben Cimitero del Piantónak is nevezik.

Utolsó kívánságának megfelelően itt helyezték örök nyugalomra a legendás tenort, Enrico Carusót, ugyanabban a városrészben, ahol 48 évvel korábban meglátta a napvilágot.

 

A Pianto temető a google térképen, Caruso sírkápolnája zölddel jelölve

 

Caruso pályája és sikerei teljében, 48 évesen szülővárosának legelegánsabb szállodájában, a Grand Hotel Vesuvióban hunyt el 1921. augusztus 2-án. Jártunk már ott is a bloggal, abban a posztban elolvashatjuk halála körülményeit.

 

A szálloda előcsarnokában ravatalozták fel. Gyászszertartását az olasz király, III. Viktor Emánuel rendeletére a monumentális királyi San Francesco di Paola bazilikában tartották, ami nagy megtiszteltetés volt, mert ez a kiváltság addig csak a királyi család tagjainak járt:

https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=430920

 

A király Caruso temetésének napját nemzeti gyásznappá nyilvánította, így szinte végeláthatatlan tömeg kísérte el a koporsót ide, a "Pianto" temetőbe.

 

Ebben a kis videóban elmosódottan, de azért láthatunk mozgóképeket Caruso gyászmenetéről:

 

 

Első nyughelye egy bérelt kápolna volt. Végleges sírkápolnája a következő évre készült el Giovanni Cimmino építész tervei szerint.

 

 

Caruso sírkápolnája (findagrave.com)

 

A nápolyiak bizony hajlanak a teatralitásra – ez Caruso végtisztessége kapcsán is megnyilvánult, ugyanis üvegkoporsóban temették el. Mintegy tíz évig a mostani kápolnában is abban nyugodott... Amerikai feleségének, Dorothynak a nápolyi rokonság tiltakozása miatt csak az 1930-as évek elején sikerült elérni, hogy a bebalzsamozott holttestet elrejtsék a kíváncsi pillantások elől... 

Ma ilyen a kápolna belseje, amelyet két éve, halála centenáriumának jegyében szépen felújítottak:

vistanet.it

A közelben egy másik érdekes sírkápolnát is találunk. Abban a szintén nápolyi születésű Antonio De Curtis, azaz Totò (1898-1967) nyugszik. Ő nálunk kevéssé ismert, míg az olaszok a legnagyobb filmkomikusuknak tartják.

  

Nápoly múzeummal hódol Caruso előtt

Nápoly: piazza di Plebiscito 1. Il Museo Caruso

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

A piazza del Plebiscito 1. szám Nápoly régi királyi palotáját jelenti (Palazzo reale), amely önmagában is fontos műemlék és lenyűgöző látnivaló. A 16. században kezdték építeni, még a spanyol alkirályok idejében, de későbbi korok is jelentős nyomot hagytak rajta. Legtöbbet az 1700-as években, a nápolyi Bourbonok uralma idején, majd egy tűzvész után a 19. század közepén is bővítették és alakították, így megjelenésében barokk és klasszicizáló elemek keverednek.

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Palazzo_Reale_di_Napoli_(cropped).jpg

Homlokzata is monumentális, bár az útikönyvek megjegyzik, hogy érdemes a tenger felől is megtekinteni, onnét még lenyűgözőbb a hatás. Belső látnivalói közül kiemelkedik a nagy, kétkarú barokk lépcsőház, az első emeleten levő, gazdagon berendezett királyi lakosztályok és az 1768-ban, egy királyi esküvő alkalmából megnyitott barokk udvari színház, a Teatrino da Corte. A kis színház már önmagában zenei emlékhely, megérne egy külön posztot. A palota ad helyet a nápolyi nemzeti könyvtárnak is.

 

2023. július 19-én, halála 150. évfordulójára emlékezve a Királyi palotában nyitották meg a legendás nápolyi születésű tenor, Enrico Caruso reprezentatív múzeumát. 

 

 

Nem ez Caruso első múzeuma, hiszen 2021-ben, halála centenáriumának jegyében kis múzeumi gyűjteményt helyeztek el a már korábban emléktáblával megjelölt külvárosi szülőházában. 

Ott elmúlt alkalommal jártunk a bloggal; akkor azzal a gondolattal fejeztem be a leírást, hogy a két helyszín és a gyűjtemények eltérő jellege, a szerény szülőházi kiállítás és a Királyi palotában alapított reprezentatív új múzeum egyúttal kiválóan illusztrálja Caruso életét is a nápolyi szegénynegyedtől a világhírig.

 

A Caruso Múzeum a nápolyi Királyi palota dór termében (Sala Dorica) 500 négyzetméteren mint Carusónak és Carusóról szóló "nemzeti múzeum" nyílt meg.

Itt, a múzeum hivatalos HONLAPJÁN több képet nézegethetünk, de szokás szerint egyet közvetlenül is megmutatok közülük:

Anyaga főként a Ricordi- (a legendás olasz zeneműkiadó) és a Puccini-archívumokból származik, de több olyan színház is hozzájárult, ahol valaha Caruso fellépett. Nápoly városa a Caruso Múzeumnak ajándékozta az énekes születési anyakönyvi kivonatát és halotti bizonyítványát, amelyeket korábban a városi levéltárban őriztek. A teremben - lenyűgöző installáció közepette - a legendás tenor 60 eredeti relikviáját (jelmezeket, plakátokat, fényképeket, gramofonokat, bútorokat) állítottak ki, de gyűjteményébe tartozik mintegy 2000 digitalizált dokumentum is.

A látvány több, mint egy bármennyire is gazdag, de egyszerű emlékmúzeum: a látogató szinte a csodák csarnokában találja magát 3D-s animációkkal és multimédiás platformokkal, zenei és filmes installációkkal és állomásokkal. A múzeum az effektusok valóságos kaleidoszkópjával nem csak az opera-rajongókat, hanem a legheterogénebb közönséget, köztük a legfontosabbat, a gyermekeket is igyekszik Caruso és a belcanto, az opera, a klasszikus zene, Nápoly és Itália bűvkörébe vonni.      

 

 

Itt született Caruso

 

Nápoly: via Santi Giovanni e Paolo 7.

 

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

Nápoly északkeleti külvárosa, a San Carlo all'Arena városrésznek a helyiek által San Giovanniello agli Ottocagli-nak nevezett utcája 7. számú házának emeletén (állítólag az erkélyes szobában) látta meg a napvilágot 1873. február 25-én a világ mindmáig legnagyobbnak tartott operaénekese, Enrico Caruso.

 

Az angol nyelvű Wikipedia oldaláról

 

Születésének és gyerekkorának színhelye Nápoly szegénynegyede; a szülőház is egy többlakásos, zsúfolt, komfort nélküli ház volt.

 

A ház a google térképen, az emléktáblát megjelöltem

 

A leírások ellentmondásosak: Stanley Jackson könyve mélyszegénységben élő családnak festi le őket, évente bekövetkező gyermekáldással, akiket rendre elveszítettek. Egy újabb monográfia (Böhm György Miklós) szerint azért ennyire nem volt sötét a kép, annyira sok (18!) gyermeke nem is lehetett a családnak; a műszerész apának állása volt egy üzemben, ahova később Enricót – vagy ahogyan nápolyi dialektusban anyakönyvezték, Erricót – is magával vitte. Életük azért könnyűnek sem volt mondható nemcsak a pénz, hanem Nápoly ezen városrészeinek köztisztasága miatt: az ottlakóknak állandó harcot kellett vívni a mocsok és a patkányok ellen. Valószínű innét ered a már gazdag Caruso túlzott tisztaság-mániája.

Őutána még három testvére született: egy öccse hamar meghalt, kishúga, Assunta is beteges volt egész rövid életében, míg Giovanni öccse hosszú évekkel túlélte.

Assunta születése után a család ebből a házból elköltözött a város egy másik negyedébe. Enrico felcseperedésének időszakában anyja már nagyon beteges volt: fia imádta és minden téren igyekezett megkönnyíteni az életét. 15 éves volt, amikor elveszítette, egész életében szinte szentként őrizte emlékét.

Talán ha nem Nápolyban születik meg a kisfiú, kinccsel a torkában, lehet, hogy nem tudta volna tehetségét kibontakoztatni. De Nápoly annyira át volt itatva zenével, az olasz dallal, operával, hogy Caruso még a szegénységből is ki tudott törni és világkarriert csinálni. Ennek legelső lépéseit az egyházon keresztül tette meg. Történetét itt nincs mód elmondani, de érdemes kézbe venni a két magyar nyelven róla megjelent monográfiát. 

Szülőházát már sok évtizeddel ezelőtt megjelölte Nápoly városa emléktáblával (évszámot nem írtak rá). 

 

 Ez a szép méltatás olvasható rajta (saját fordításomban):

Enrico Carusónak, aki az olasz belcanto ősi erényeit mediterrán temperamentumával ötvözte, akinek mítikussá vált neve az egész világon visszhangzik. Nápoly városa, amely szülöttének mondhatja.

Halálának 100. évfordulója alkalmából a szülőházban megnyílt az énekes emlékmúzeuma, a Casa Museo Enrico Caruso. 

Anyaga nagyrészt a Brooklynban még nemrég is meglévő Caruso múzeumból származik: fényképek, levelek, karikatúrák (Caruso remekül rajzolt!), hanglemezek, plakátok, az énekes egy régi gramofonja, sétabotja és még néhány emléktárgya látható benne, de minden bizonnyal a hely szellemének is nagy a varázsa...

A múzeumbelsőről honlapjának galériájában számos képet láthatunk, egyet közvetlenül is megmutatok (az emléktáblás kép is innét származik):

Nem ez az egyetlen Caruso-múzeum Nápolyban: a napokban, 2023. július 20-án, halála 150. évfordulójára emlékezve megnyitották reprezentatív múzeumát a királyi palotában. Hamarosan oda is ellátogatunk! Aki pedig Nápolyban jár, keresse fel mindkettőt, bizonyosan remekül illusztrálja Caruso életét a szülőház szegényesebb, és az életműkiállítás reprezentatív, előkelő jellege.

Források: 

Jackson, Stanley: Caruso. Bp. Gondolat, 1976

Böhm György Miklós: Caruso. Mítosz, amely átível az ezredfordulón. Bp. Kornétás Kiadó, 2000

https://casamuseoenricocaruso.it/

https://www.theartpostblog.com/casa-museo-enrico-caruso-apre-al-pubblico/

 

 

Itt halt meg Caruso

 

Nápoly: via Partenope 45. Grand Hotel Vesuvio

 

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

 

Luxusszálloda Nápoly Santa Luciáról elnevezett központi negyedében, a világ egyik legszebb pontján: a Nápolyi-öbölre, a Vezúvra és Capri szigetére néz.

 

www.vesuvio.it

1882-ben egy belga üzletember, Oscar de Meseil építtette. Megnyitása után rögtön híres lett, két év múlva már itt szállt meg Viktória hercegnő, később svéd királyné (V. Gusztáv felesége) és orvosa, Axel Munthe. Felfedezték az írók és a művészek is: Maupassant, Oscar Wilde, Gabriele D’Annunzio és Enrico Caruso.

A második világháborúban szenvedett károkat két év múlva kijavították, és két új emeletet is húztak az épületre, mely ekkor nyerte el mai formáját. Mára a világ egyik leghíresebb szállodája, mely belső berendezésében őrzi 19. századi stílusát.

 

Állam- és kormányfők, uralkodók, arisztokraták, világhírű művészek látogatják. Nevek a közelmúltból:

Rainer monacói herceg és felesége, Grace Kelly, Rita Hayworth, Errol Flynn, Gina Lollobrigida, Alfred Hitchcock, Giorgio Armani, Butros Gali, Clark Gable, Claudia Schiffer, Hilary Clinton.

A muzsikusok közül: Claudio Abbado, Jon Bon Jovi, Maria Callas, Mariah Carey, José Carreras, Placido Domingo, Lorin Maazel, Ricky Martin, Mireille Mathieu, Riccardo Muti, Rudolf Nurejev, Luciano Pavarotti, Katia Ricciarelli, Bruce Springsteen, Sting és mások.

Érdemes ellátogatni a szálloda honlapjára, annak is a galériájába, nézegessük végig a pazar FÉNYKÉPEKET!

Egyet közvetlenül is megmutatok: ilyen a kilátás a Carusóról elnevezett étteremből:

Caruso és a Grand Hotel Vesuvio: 

Enrico Caruso 1873-1821

A szálloda 9. emeletén található, panorámás kilátású étterem neve Caruso Roof Garden, ami nem véletlen, hiszen a csodálatos szálloda fontos szerepet játszott a világ legnagyobb nimbuszú tenoristája, a nápolyi születésű Enrico Caruso életében - és ez lett halála helyszíne is.

Caruso nagyon szerette ezt a szállodát, pályája utolsó időszakában nápolyi tartózkodásai idején rendszeresen itt lakott, s szerette csak „az én nápolyi házam”-ként emlegetni. Szalonból, dolgozószobából és hálószobából álló lakosztálya az ötödik emeleten volt.

 

A még pályakezdő Caruso operaénekesi bemutatkozása szülővárosában, a nevezetes San Carlo operaházban (A szerelmi bájital Nemorino szerepében) 1901. december 30-án nem volt szerencsés, s az énekes megfogadta, hogy soha többet nem lép fel szülővárosában. Ezt a fogadalmát be is tartotta. De nem szűnt meg szeretete szülővárosa iránt, bármilyen hatalmas sikereket ért is el a Metropolitanban és a Covent Gardenben. Nagyon gazdag volt, de Amerikában nemcsak iparmágnásokkal és arisztokratákkal barátkozott, hanem figyelemmel kísérte a szegény nápolyi bevándorlók sorsát és titokban sokakat segélyezett. Megmaradt heves nápolyi vérmérséklete is, ami többször sodorta kellemetlen helyzetekbe. Imádta a jó ételeket, kifejezetten a nápolyi konyhát, s hatásosan terjesztette is Amerikában. Szeretett maga főzni barátainak, s úgy tartotta, „inkább mondják rólam, hogy rossz tenorista vagyok, mint rossz szakács”.

Nevét a gasztronómia világában a Bucatini alla Caruso nevű tésztaétel őrzi.  

 

Súlyos betegség után érkezett meg 1921 nyarán New Yorkból  hazai földre, Sorrentóba, másik kedvenc szállodájába, a Vittoriába. Ott először javult az állapota, ám újra csak visszaesés következett, így felesége július 31-én gyorsan Nápolyba vitte, hogy onnét kis pihenővel Rómába utazzanak gyógykezelésre. De kedvenc szállodájában olyan súlyossá vált a helyzet, hogy utazásról szó sem lehetett, s ott halt meg augusztus 2-án, súlyos szenvedések után, mindössze 48 évesen. 

A szálloda halljában ravatalozták fel, tömegek özönlöttek elbúcsúzni tőle. Gyászszertartását az olasz király rendeletére a királyi San Francesco di Paola bazilikában tartották.

 

Végakarata szerint szülővárosában helyezték örök nyugalomra. 2021 óta szülőházában múzeum látogatható, majd ezekre az emlékhelyekre is el fogunk látogatni.

 

Donizetti Nápolyban

Nápoly: via Nardones 14. 

 

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye

 

 

 

 

Az operaműfaj történetének egyik legfontosabb operaházától, a Teatro San Carlótól - és az egykori királyi palotától alig pár perces sétára, egy jellegzetes, zsúfolt nápolyi utca bérházában lakott 1837-ben, nápolyi korszakának utolsó idejében Gaetano Donizetti. 

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gaetano_Donizetti#/media/F%C3%A1jl:Gaetano_Donizetti_1.jpg

 

 

A ház a google térképen. A kék póló felett látszik az emléktábla

 

Az olasz belcanto nagy mestere Nápoly operatörténetében is fontos szerepet játszott. 1822-ben a legendás impresszárió, Domenico Barbaja hívta meg a városba. Ettől kezdve mintegy másfél évtizeden át itt volt a főhadiszállása. Először a Teatro Nuovóban kapott lehetőséget, majd ottani sikerei után hamarosan megnyílt számára a már akkor legendás, 1737-ben alapított San Carlo, amelyet 1808 és 1844 között irányított Barbaja.

 

 

Korábban Rossini volt a színház sztár-zeneszerzője, ám ő 1822-ben, miután összeszerelmesedett  Barbaja barátnőjével, Isabella Colbranal, a színház első számú énekesnőjével, elhagyta Nápolyt kedvesével együtt. Ekkor következett Donizetti nagy korszaka: az 1822 és 1838 között komponált 48 operájából 29-et Nápolynak írt, köztük olyan remekműveket, mint a Lammermoori Lucia, a Stuart Mária, a Poliuto és a Roberto Devereux.

 

Mellette tanított a San Pietro a Maiella konzervatóriumban. 

Az északról, Bergamóból származó Donizetti hamar otthon érezte magát Nápolyban: elsajátította a nápolyi dialektust és nagyra értékelte a helyi konyhát, a jellegzetes ételeket.

 

Ebben az időben, az 1830-as években egyértelműen ő volt Itália legfontosabb operaszerzője, hiszen Rossini, bár még sokáig élt, 1829-től gyakorlatilag teljesen elhallgatott, Bellini 1835-ben fiatalon meghalt, Verdi pedig majd csak az 1840-es évek elején fog megjelenni.

 

A via Nardones-on levő lakása Donizetti utolsó nápolyi otthona lehetett, emléktáblája szerint 1837-ben lakott benne. Korábbi lakhelyeként egy via Corsea-i címet emleget a szakirodalom azzal, hogy az a ház már nincsen meg - sőt, ma ilyen nevű utca sincs Nápolyban. Milyen kár, mert például ott írta negyven nap alatt éjjel-nappal a Lammermoori Luciát...

 

 

Nápolyi éveire esik házasságának talán még Verdiénél is tragikusabb története.

 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f1/Virginia_Vasselli%2C_wife_of_Gaetano_Donizetti%2C_c._1820.jpg

 

 

1828-ban vette feleségül a nemesi származású római, 19 éves Virginia Vassellit. Három gyermekük koraszülötten jött világra (nagy valószínűséggel Donizetti már ekkor fertőzött volt vérbajjal...), majd 1837-ben Virginia is meghalt, kolerajárvány áldozata lett. 

 

Rossini 1839-ben végleg elhagyta Nápolyt, miután családi tragédia-sorozatát tetézte, hogy nem nevezték ki a zenekonzervatórium élére, ami pedig titkos vágya volt, és mert Polliuto című operájának bemutatóját nem engedélyezte a cenzúra. Korábban már építgette kapcsolatát a francia fővárossal, s 1838 októberében már ott is volt, hogy operát írjon a párizsi olasz színháznak.

 

Tíz év volt már csak hátra az életéből, amelyből párizsi nagy sikerei után az utolsó hármat gyakorlatilag élőhalottként töltötte szülővárosában, egy őt csodáló mecénás család gondos felügyelete alatt.

 

Egykori nápolyi otthonának homlokzatán 1904-ben helyeztek el emléktáblát. 

 

 

 

Ma Casa Donizetti néven szálloda is működik benne, a fenti két fényképeket az ő honlapjukról mutatom.