Itt billentették tunikán Mozartot

Bécs, Singerstrasse 7. Deutschordenshaus (A német lovagrend székháza)

Ausztria

 

 

A Stephansdomtól alig két percnyi sétával közelíthető meg a monumentális épületegyüttes, amelyben két lakószárny gótikus, torony nélküli templomot fog közre.

 

Érdemes benézni hangulatos, virágokkal, szobrokkal ékes kettős udvarára azért is, mert innét láthatjuk azt a részt, ahol annak idején Mozart szállása volt.

Szemben, a második emeleti ablaksor mögött volt Mozart szobája

 

A német lovagrend a XII-XIII. század fordulóján telepedett meg Bécsben, rendháza kezdettől ezen a helyen állt. A mai épületegyüttes évszázadok során alakult ki: a templom a 14. század közepén épült gótikus stílusban, a két oldalszárny pedig a 17-18. századból származik.

A 25 éves Mozart 1781. március 16. és május 2. között lakott itt. Akkor még Colloredo salzburgi hercegérsek udvari muzsikusa volt, s hivatali kötelességből kísérte el urát bécsi útjára. Ám már nagyon szeretett volna megszabadulni a szinte feudális kötöttségekkel járó szolgálatból, s ez - sok gyűrődés után - végleg itt sikerült neki. Az a bizonyos legendás fizikai inzultus, ami ezt megpecsételte, az érsek udvarmestere részéről érte, aki nem volt hajlandó átadni urának Mozart felmondását.

A részleteket, Mozart akkori helyzetét, indokait és az itt lezajlott eseményeket  részletesen megírtam a Papageno oldal Kataliszt blogjában. Nagyon sok fényképet is tudtam mellékelni, ugyanis az épületben ma egyházi kezelésű szálloda működik, ahol már többször sikerült egy-egy hetet eltöltenem.

Az épület földszintjén van egy csodálatos kis hangversenyterem, a Sala Terrena, ahol annak idején Mozart is muzsikált és kiváló akusztikájúnak tartotta:

 

Ma is rendeznek ott koncerteket (nagyon drága!), de ha a turista élelmes, letelepedhet az udvaron egy padra, kiválóan lehet hallani 😉. Reggel pedig, amikor takarítják, be lehet lógni és megnézni a termet, igazán érdemes!

A kettős udvart összekötő árkádokon emléktáblákat láthatunk: elsősorban Mozartét, mellette három táblára felvésték a Mozart Társaság tiszteletbeli tagjainak nevét.

 

Nem szabad kihagyni gyönyörű gótikus mennyezetével és régi címereivel, síremlékeivel a Magyarországi Szent Erzsébet tiszteletére felszentelt templomot sem. 

 

 

Itt volt apácanövendék a Muzsika hangja Mariája

Salzburg, Nonnberggasse 2. Stift Nonnberg

Ausztria

 

 

A Nonnberg Salzburg egyik "házi" hegye, ahova a belvárosból, a Kaigasséból induló lépcsősoron juthatunk fel. Nevét az itt álló apácakolostorról kapta, amely fontos történelmi emlékhely: a legrégebbi ma is álló zárda német nyelvterületen. Időszámításunk szerinti 700-ban (!!!) alapította meg a mára már szentként tisztelt Rupert, nagyjából egyidőben a Szent Péterről elnevezett – és szintén ma is létező – bencés apátsággal, mint annak női párját.

 

Néhány évtizede azonban zenei emlékhelyként is említhetjük, ugyanis itt volt novícia egy bizonyos Maria Augusta Kutschera, aki aztán asszonynevén mint Maria von Trapp – különösen a róla és éneklő családjáról szóló amerikai film hatásaként – világhírűvé vált.

A film Maria naplóján alapult. Bár Julie Andrews egészen kitűnő a filmben, de az igazi Maria megismeréséhez naplóját kell elolvasnunk. Abban leírta a kolostort, itteni életét, azt, hogyan került a Trapp családhoz, végül esküvőjét, amelyre – a filmmel ellentétben – itt, e kolostor templomában került sor.

 

Mindezt részletesen megírtam a Papageno oldal Kataliszt blogjában, sok-sok képpel, köztük egy eredeti fényképpel az esküvőről, mely a kolostor udvarán készült. Ezt itt is megmutatom:

Ma a turista bemehet a kolostor udvarára, amely egyúttal temetőkert is, bemehet a templomba és nem mellesleg a hosszú lépcsőzés után élvezheti az innét nyíló csodálatos kilátást.

Ha pedig a Nonnberggasén tovább sétál még egy 500 métert, megtalálhatja Konstanze Mozart villáját, amelyről már volt szó itt a Zenevándor blogban. 

Salzburg számára Mozart mellett a Trapp család is hatalmas turisztikai vonzerőt jelent, különösen az említett, 1965-ben Sound of Music (A muzsika hangja) címmel Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével, Robert Wise rendezésében készített film óta.

Számos különböző hosszúságú „Sound of Music” túra vezeti el az érdeklődőket az eredeti és a forgatási helyszínekre. Ezek nem mindig estek egybe, mert a hollywoodi ízlés sok ponton túlságosan felturbózta a témát. De azért a Nonnberg kolostora megjelenik a filmben a maga valóságában, legalábbis kívülről (belső jeleneteit máshol forgatták).

Befejezésül itt is ajánlok egy nagyon érdekes videót, amelynek készítője motorbiciklivel végigjárta a film szinte összes forgatási helyszínét, pontosan azonosítva őket, s a kellő helyeken jeleneteket is felvillantott a filmből, hogy képben legyünk. Igazán remek munka! 

A Debreceni Kollégium zenei emlékei

Debrecen, Kálvin tér 16. Református Kollégium

 

 

A Debreceni Kollégium mai főépülete 1804-1816 között Péchy Mihály tervei szerint klasszicista stílusban épült. Az 1870/74-ben készült udvari szárnyat Vasél Alajos tervezte. 2013 óta a Nagytemplommal együtt magyar nemzeti emlékhely.

 

A protestáns hitre tért Debrecen az új hit központjává válva 1538-ban átvette a városi plébániai iskolát. Az intézmény hamarosan nagygimnáziummá fejlődött, majd 1660-ban, amikor a török által elfoglalt Nagyvárad kollégiumának diákjai és tanárai Debrecenbe települtek át, főiskolává vált. Az ellenreformáció idején Mária Terézia megtiltotta, hogy a város pénzügyileg támogassa a kollégiumot, az intézmény a gyülekezetek, valamint magánosok és külföldi testvéregyházak adományaiból tartotta fenn magát. Még így is ekkor élte fénykorát a magyar protestantizmus és szellemi élet központjaként. Felsorolni lehetetlen, hogy a magyar nemzet hány nagyszerű személyisége indult falai közül, de talán ennél is nagyobb hatású volt kisugárzása az egész magyar oktatásügyre. Egyrészt a történelmi Magyarország negyven megyéjéből érkeztek ide diákok, másrészt pedig a megyékben összesen 584 partikulája, azaz fiókiskolája működött. Mindenez révén a Debreceni Kollégium tehetségeket, „kiművelt emberfőket” adott az országnak. Ezért vált „az ország iskolájává”, Debrecen városa pedig pedig – Huszár Gál szavaival –  „Magyarország és Erdély világító lámpásává”.

Nagy korszaka a 19. század második feléig tartott, de hírnevét mindmáig megőrizte.

Történetéről, mai épületről és annak előzményeiről részletesen írtam a Papageno oldal Kataliszt blogjában egy három részes sorozat első posztjában.

A második és harmadik poszt már a konkrét zenetörténeti vonatkozásokról szól, itt a Zenevándor blogban csak kivonatát adom - a részletekhez a belinkelt Papageno oldalakat érdemes felkeresni. 

Az intézmény az egyik jeles helyszíne hazánk zenetörténetének, elsősorban énekkara, a nagy hagyományokra visszatekintő Kollégiumi Kántus révén. Bár a református puritánság azért időnként gátló tényező is volt…

A kórust 1739-ben Maróthi György kollégiumi professzor alapította külföldi tapasztalatai nyomán.

Maróthi György és a Kántus ábrázolása a Kollégium lépcsőházában (kozterkep.hu)

 

Elsődleges célja nem a szórakoztatás volt, hanem az, hogy az abban az évben dühöngő pestisjárvány áldozatai méltó temetést kapjanak. Ezért saját lakásán tanította be négy diákját a többszólamú éneklésre. A járvány elmúltával a társaság együtt maradt, s folytatta a közös éneklést. Ilyen legendás kezdet jellemzi az első hazai négyszólamú énekkar történetét. Bár a hangszeres zene meghonosítására vonatkozó javaslatait nem engedték megvalósítani, 1743-ban sikerült megjelentetnie A’ Soltároknak Négyes Nótájik című kiadványát, amelyben a genfi zsoltárok dallamait Szenczi Molnár Albert fordításával, valamint Charles Goudimel 1565-ben megjelent, egyszerű homofon összhangosításával társította. E kiadvány révén honosodott meg Magyarországon a többszólamú éneklés és alakult ki a magyar többszólamú kórusirodalom. Elsőnek Sárospatak vette át a debreceni példát, amely aztán országszerte tovább terjedt.

 

A hangszeres zenét csak később, a 18.-19. század fordulója körül sikerült elfogadtatni a puritán iskolavezetéssel, de sokáig csak nagy korlátozásokkal.

Az 1850-es évektől az énekkar Szotyori Nagy Károly karvezető irányításával a Kollégium Odeumát, a mai Kántustermet használta próbatermül. A karvezető az énektanításban is újított, amikor 1846-ban Énekhangzatos könyvet adott ki, melyben a korabeli, hallás utáni tanításról áttért a zeneelméleti alapokat felhasználó énekoktatásra.

Minderről és a Kántus további vezetőiről további részleteket olvashatunk a már említett Papagenós blog 2. posztjában, mely azzal zárul, hogy Szigethi Gyula karnagy idején érintette meg a Kántust a bartóki-kodályi szellemiség.  1939-ben az ősi Kollégium 400. évfordulóját zenei szempontból is méltóképpen ünnepelték meg: pályázatot írtak ki énekkari mű megírására. Az 1. díjat Halmos László: Élet, élet, élet című műve nyerte el; a 2. és 3. helyezett Vikár Sándor és Pongrácz Zoltán egy-egy műve lett. A jubileum zenei megkoronázása Kodály Psalmus Hungaricusának 1939. március 14-én a Nagytemplomban történő előadása volt.

Ezt az irányt Csenki Imre debreceni működése teljesítette ki, erről olvashatunk részletesen a Papagenós sorozat 3., befejező részében. 

Csenki Imre (puspokladany anno)

 

Csenki az 1940-es években két új kórust alapított a Kollégiumban: a Csokonai Férfikart és Debreceni Kollégiumi Kórus néven az iskola első vegyeskarát, amelyet hamarosan csak mint Csenki Kórust emlegettek. Bár ez a kórus csak öt éven át élt, karnagya ennyi idő alatt szinte csodákat ért el vele. Megalakulásuk után pár hónappal már a vegyeskari irodalom egyik csúcsát jelentő Jézus és a kufárok című Kodály szerzeménnyel léptek fel. Ők mutatták be először Magyarországon Bartók: Négy magyar népdal című ciklusát — addig egyetlen magyar kórus sem tudott megbirkózni a mű nehézségeivel.

Két legnagyobb vállalkozásuk a Cantata profana és a Psalmus Hungaricus megszólaltatása volt 1949. március 27-én a budapesti MÁV Szimfonikus Zenekarral és operaházi szólistákkal az Arany Bika nagytermében, illetve 1950. júniusában Kodály Székely fonó című művének szcenírozott előadása, amellyel a Mester jelenlétében avatták fel a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadot. Kodály szerint a Csenki Kórus jobb volt, mint az operaházi énekkar…

A Székely fonó nevezetes előadása (debreceniszabadteri.hu)

 

Csenki nagy terveket szőtt egy Kórusművészeti Kollégium megalapításáról (kezdő lépéseit meg is tette), valamint tervezte a kórus szólistákkal való kibővítését, s ezen a módon „megvalósítani a debreceni állami operaház nagy gondolatát” — amint egy korabeli interjúban fogalmazta. A főváros azonban közbeszólt, Csenki Imre 1950-ben az akkor létrehozott Magyar Állami Népi Együttes vezető karnagya lett. Debrecenből távozva világszínvonalú énekkari kultúrát, igényes, zeneszerető és –értő közönséget hagyott maga után, amely napjainkig folytatódik.

Befejezésül a posztban néhány érdekes epizód olvasható többek között Pálóczi Horváth Ádám, Csokonai és Vántus István debreceni kapcsolatairól és Erkel Ferenc egy látogatásáról. 

Csokonai emlékszoba, a tárlóban Csokonai fuvolája (nora-bora-nora.blogspot)

 

Legvégül itt is megnézhetünk egy portréfilmet Berkesi Sándorról, aki 1967 óta a Kántus karnagya!

A pataki kollégium zenei emlékei

Sárospatak, Rákóczi utca 1. Református Kollégium

 

 

A pataki kollégium! Csodálatos csengése van ennek az elnevezésnek, amelyhez a magyar történelem, művelődéstörténet legszebb fejezetei fűződnek. Ez a legendás intézmény a magyar zenetörténet szempontjából is fontos, hiszen a reformáció, amelynek létrejöttét köszönheti, az éneket és a zenét kiemelt fontosságúnak tartotta.

 

A Református Kollégium Sárospatakot évszázadokon át kiemelkedő kulturális központtá tette. Csokonai a „Múzsák székhelyé”-nek mondta, nevezték „Bodrog-parti Athén”-nek, s később, angol nyelven megszerezhető és érvényesíthető diplomájának köszönhetően érdemelte ki a „Magyar Cambridge” elnevezést.

A rendkívül gazdag témáról a Papgeno Kataliszt blogjában három részből álló sorozatot írta. Első részében, miután virtuálisan bejártuk a Kollégium épületegyüttesét, áttekintettük az intézmény történetét.

Itt a Zenevándor blogban koncentráljunk a zenei élet történetére - bár áttekintésem nem lesz olyan részletes, mint az eredeti. Így a téma iránt mélyebben érdeklődőknek a Papagenón közzétett további két folytatást ajánlom: a 2. rész a kezdetektől a 19. század végéig tart, a 3. rész pedig a 20. századot tárgyalja (forrásaimat is abban soroltam fel).

Mindennek itt csak rövidebb változatát adom.

Még a Kollégium alapítása előtti időkből érdemes feljegyezni, hogy Szalkai László, a leendő esztergomi érsek egy egyszerű varga fiaként 1489–90-ben Sárospatakon végezte iskolai tanulmányait. Fennmaradt iskolai füzete ma Szalkai kódex néven az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár egyik becses kincse. Honlapjukon mi is megtekinthetjük! Zenei része az Arezzoi Guidó–féle kéz ábrájával együtt a relatív szolmizációs rendszert is ismerteti, ezt tehát már akkoriban tanították Patakon.

 

A Református Kollégium első időszakának zenei tevékenységét nehéz rekonstruálni. Azt azonban szinte biztosra lehet mondani, hogy a tantervből nem hiányozhatott az ének, a reformáció ugyanis az éneklést nagyon fontosnak tartotta. Ráadásul az iskola szervezésében – Perényi Péter udvari papjaként – részt vett az 1575-ben elhunyt Sztárai Mihály, aki az evangélikus énekköltészet kiemelkedő alakja volt. Mivel a Kollégiumban a kezdetektől fontos szerepet kapott a pap- és tanítóképzés, ez azt is jelentette, hogy nagy hangsúlyt kellett, hogy helyezzenek a gyülekezeti éneklés vezetésére és az énektanításra való felkészítésre.

A kezdetben latin zsoltáréneklést a külföldön tanult, 1638-ban hazatért Tolnai Dali János rektorsága alatt kezdte felváltani a magyar nyelvű éneklés, s egyre elterjedtebbé váltak Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai. Bár kezdetben még rendszabályokat hoztak ellene, a 18. századra a kollégium a világi zene, a világi énekek otthona és szétsugárzó helye is lett.  

Az 1650-es években, itteni működése idejében Comenius (újra) bevezette Patakon az Arezzoi Guido-féle relatív szolmizációt.  

A legrégebbi épületszárny

 

A Kollégium énekkara 1782-től szerveződött egyletbe. Az énekkar sokszor és rendszeresen szerepelt az iskolai rendezvényeken, különböző egyházi és világi ünnepségeken, hangversenyeken, temetéseken, később országos dalárünnepélyeken nemcsak Sárospatakon, hanem vidéken is. Működéséről évkönyvet és melodiáriumot vezettek. Ez utóbbit az elnök készítette, és az elnöksége alatt keletkezett és a kórus repertoárjába került énekek, illetve a régebbi melodiáriumokból átmásolt dalok szövegét és dallamát tartalmazta.

A karművekről való gondoskodás a mindenkori elnök egyik legfontosabb feladata volt. Magyar énekkari irodalom akkor még gyakorlatilag nem létezett, ezért a kórus önellátásra kényszerült. A korábban egyszólamú éneklést a debreceni Maróthy György által Magyarországra behozott négyszólamú Goudimel–zsoltárfeldolgozások hatására váltotta fel a többszólamú, amit a Comenius óta szolmizálásban jártas hallgatók kotta alapján el tudtak sajátítani. Sőt, a Goudimel–zsoltárok mintájára ők maguk is kezdtek az addig énekelt dallamokra többszólamú letéteket készíteni. Ezzel vette kezdetét a magyar többszólamú kórusirodalom megszületése.

A 18. századi kollégiumi zene forrásanyagából jelenleg a Nagykönyvtárban található a Kulcsár-melodiárium (1775-1785), a Szkárosi–Járdánházi-melodiárium (1787-1792), a két Novák Lajos-féle melodiárium (1791), és a Pataki-melodiárium (1798). A második világháború idején a Szovjetunióba szállított és 2006-ban visszakapott 134 dokumentum között elfoglalhatta régi helyét az 1602-es keltezésű Csáti-graduál és a szintén a 17. század elejéről származó Patay-graduál. Ezek a kéziratok egyúttal a kor dallamanyagát is megőrizték. 

 

A Kollégiumban folyó ének–zenei nevelés a reformkorban nagyobb lendületet vett azáltal, hogy megszervezték a zenetanári tanszéket. Az első hivatásos ének–zene tanára 1829-től Apáthy János volt. Működése alatt átdolgozta a korábbi énekkari repertoárt, s a régi, amatőr harmonizálási gyakorlatot a kor nyugati színvonalán álló összhangzattan alkalmazása váltotta fel. Ő vezette be a modern kottaírás használatát is.

1830-ban megindult az orgonajáték oktatása, s a magyar református templomokban akkoriban kialakított orgonákhoz az első „orgonászok” Patakról kerültek ki. 

Ebben az időszakban, 1828-ban iratkozott be a kollégiumba Egressy Béni (1814–1851) miskolci gimnáziumi tanulmányai után. Szép hangjával hamar feltűnt, és a kórus tenor szólamának lett a tagja. Édesapja halála miatt az 1831/32-es tanévtől már nem tudta folytatni tanulmányait, kenyérkereset után kellett néznie. De a kollégiumi kórus mindmáig meghatottan énekli a Szózatot, amelynek dallamát egy volt pataki diák komponálta.

A verbunkos stílus és a népdal hangjához közelítő romantikus magyar dalirodalom csak 1848 után, kissé megkésve foglalta el helyét a Kollégium zeneoktatásában és a kórus dalanyagában. Ettől az időtől virágzott Patakon a néphagyományok tanulmányozásán belül a népdalok gyűjtése is. Előzményei már ott vannak Csokonai Vitéz Mihály és Tompa Mihály munkálkodásában, majd a gyűjtés országos szinten a Patakon tanult és oda 1851-től tanárként visszatérő Erdélyi János tevékenységétől vált igazán fontossá.

 

1860-tól egy negyedszázadon át munkálkodott a Református Főiskola zenetanári tanszékén Ivánka Sámuel (1826-1886) a református énekügy és azzal összefüggésben az általános zenei nevelés megújításán. Pedagógiai rendszerét az Óramutató a Magyar református énekesügy terén című könyvében fogalmazta meg, amelyből kitűnik, hogy az egyházi énekesügy fejlődését az iskolai énektanítás általános fejlődésétől várta. Törekvéseit azonban képzetlenségből és kényelemszeretetből folyó közöny ítélte mozdulatlanságra.

1904 és 1925 között volt a Kollégium zenetanára H. Bathó János. Sok népszerű dalt szerzett a Kollégium kórusa számára, köztük a Bodrog partján van egy város (Szigethy Ferenc verse) és a Válásra int immár az óra kezdetű diákdalokat. Ezek a dalok a pataki diákok közti szoros barátság, testvéri kapcsolat meglétének mély érzelmi kifejezői, s eléneklésük minden találkozójukon, bárhol az országban, ma is ünnepszámba megy.

A 20. század elején Patakot is elborította a cigányzenés, magyarnótás divat. Ám folytatódott, és még tudatosabban az önkéntes néprajzi gyűjtőmozgalom.  

Az 1930-as évektől új virágzás következett be Patak egész szellemi életében, amelynek legerőteljesebb áramlata – a megkisebbedett ország társadalmi problémáira reagálva – a nép felemelkedésének, szolgálatának eszméje volt. Társadalmilag megalapozott tevékenységgé fejlődött a tehetségkutatás, megindult a népfőiskolai mozgalom. A hivatalos kultúrpolitika ennek ellensúlyozására az angol college-ok mintájára „angol internátust” hozott létre Patakon elitképzés céljára. Az angol internátus azonban nem tudta átvenni a szellemi vezetést, viszont színesítette és gazdagította a Kollégium életét. Volt egy érdekes zenei vonatkozása is: 1940/41-ben ott tanult Bartók Béla kisebbik fia, Bartók Péter. Az érettségiig azonban nem juthatott el, mert 1941 decemberében útra kellett kelnie, hogy kövesse szüleit az Egyesült Államokba. Bartók maga soha nem járt Patakon, viszont 1937-ben keltezett, az iskoláról érdeklődő levelét a Kollégium Nagykönyvtára őrzi.

Ebben az időben volt pataki diák Béres Ferenc énekművész, aki később volt alma materének ajándékozta képzőművészeti gyűjteményét és könyvtárát. Mellszobra ma az Iskolakertben látható.

Az életrajzilag nem közvetlenül érintett muzsikusok közül Farkas Ferenc volt az, aki szinte második otthonának érezte Sárospatakot. Az 1940-es évek elején a Rákóczi nótája című film zenéjének megkomponálása kapcsán kereste fel a Kollégiumot forrásokért, s aztán olyan erős kötődése alakult ki, mintha maga is pataki diák lett volna. Különféle műveiben többször használt fel pataki forrásokat. Közülük különösen népszerű a vegyeskarra komponált Pataki diákdalok a 18. századból.  A 2000-ben elhunyt zeneszerző tiszteletére a vár területén, a Múzsák templomában emlékszobát rendeztek be.

 

Idézzünk fel még néhány zenével kapcsolatos érdekességet az iskola történetéből, s zárjuk ezzel hosszú áttekintésünket:

• 1845. szeptember 29-én meglátogatta a Kollégiumot Széchenyi István. A neves vendéget a könyvtárteremben fogadták. Az ünnepséget a karzaton felállt énekkar nyitotta meg műsorával.
  
• 1847-ben Petőfi Sándor, útban menyasszonyához, megszállt Patakon. Vendéglátója Pálkövy Antal tanár volt. Az énekkar vidám estét rendezett számára.
• 1855-ben Arany Jánost és Tompa Mihályt köszöntötte énekszóval a kórus, akiket Erdélyi János látott vendégül.
• 1866 szeptemberében Reményi Ede hegedűművész kereste fel Sárospatakot. Hangversenyt adott az imateremben, amelyen két műsorszámmal fellépett a Kollégium énekkara is.
• Patak kollégiumi zenéjét tudományosan Szabolcsi Bence dolgozta fel, aki az 1920-as évek második felében és a 30-as években, illetve 1947-ben járt Sárospatakon.

 

 

 

 

 

 
.

 

Ahol Tinódi szomjas maradt

Nyírbátor, Vár utca: Báthori Várkastély és Panoptikum

 

 

Nyírbátorban a híres református templom északi oldala fölötti magaslaton állott egykor a Báthoriak egyemeletes, belső udvarú vára. Eredetileg udvarháza volt ezen a helyen a családnak, amelyet a 15. század végén alakítottak át várkastéllyá. A 18. században már romosnak mondották, ma már csak az egyik részéből 1730 körül magtárnak átalakított épület áll.

 

1548 nyarán Nyírbátorban tartózkodott Tinódi Lantos Sebestyén. Többször előfordult, hogy diplomáciai feladatokkal is megbízták. Így volt ez 1548-ban is, amikor azért jött Nyírbátorba, hogy megvárja, hogyan zárul az I. Ferdinánd magyar és cseh király követe, illetve Martinuzzi György, Erdély kormányzója közti egyezkedés, melyben Nyírbátor ura, Báthori András közvetített. E tárgyalások aztán nagyon elhúzódtak és csak a következő évben kötötték meg az ún. Nyírbátori egyezményt, amelynek értelmében Erdély Ferdinánd király uralma alá került. 

Itt, Nyírbátorban történt meg Tinódival, hogy amikor porosan, fáradtan és főleg szomjasan megérkezett a várba, az „illetések” sajnálták tőle a bort. Efölötti mérgében írta meg a Sokféle részögösről című dalát-költeményét.

 

Ez nem a szokott műfaja, hanem egy énekelve előadott erkölcsnemesítő példabeszéd. Miután megverseli a bibliai hagyományt, miszerint Noé volt az első szőlőművelő és borcsináló, a költemény érdemi részében bőséges tapasztalata és emberismerete alapján lajstromba veszi, hogy különböző emberek – nők is! – hogyan reagálnak az alkoholra, milyenné válnak ittasságukban. E példák nyomán igyekszik meggyőzni hallgatóit, hogy lehet élni a borral, de csak mértékletesen. 

A történelmi épületegyüttesből megmaradt, később magtárnak átalakított épületben ma látványos múzeum, panoptikum működik, mely számos személyiséget, epizódot felvillant Nyírbátor történetéből. 

A Nyírbátori egyezmény megjelenítése

Hárfáslány a lakomán

Báthori Erzsébet pere

 

Az emlékhelyről már írtam a Papageno oldal Kataliszt blogjában, kicsit részletesebben és jóval több képpel, ott adtam meg forrásaimat is.

 

Tinódi Lantos Sebestyén további emlékhelyei a Zenevándor blogban:

Sárvár, a Vár zenei emlékei

Sárvár, Szent Miklós-templom

Itt tanultak a kerengő dervisek

Pécs, Rákóczi út 2. Jakováli Hasszán pasa dzsámija

 

 

A Rákóczi út és a Garay utca által határolt háromszögben, a Rákóczi útról megközelíthetően áll Jakováli Hasszán pasa dzsámija és a hozzá épült minaret. A 16. század második felében emelt együttes a legépebben megmaradt magyarországi török egyházi építmény.

 

A négyzet alaprajzú dzsámi kupolája kívül nyolcszögű, belül kör keresztmetszetű dobon ül. Az épület falát szimmetrikusan elhelyezkedő szamárhátíves ablakok tagolják.

A dzsámihoz egykor derviskolostor és főiskola is tartozott, mely egyike volt a Pécsen található hat török kolostornak, ám Evlia Cselebi (1611-1687) török világutazó szerint valamennyi közül a legkiválóbb és legjelesebb. Ő az 1660-as években fordult meg itt. Leírása szerint a Jákováli Hasszán pasa alapítványát képező intézmény a mevlevi derviseknek, azaz a táncoló derviseknek volt a kolostora. Ennek megfelelően zene- és táncoktatás is folyt benne. 

Feljegyzéseiben a következőket olvashatjuk:

Mevlánai Rumi kolostora, mely Irem kertjéhez hasonló rózsaligetben és ergaváni pálmaligetben fekszik; midőn a fülemülék itt a dervisfuvola hangját és ütemeit hallják, ők is elkezdik fülemüle-nyögdécselésüket, úgy, hogy ez minden hallgatónak lelkét elbájolja.

Táncolótere (mejdán-i szemakháneszi), zenészek gyülekező helye, Mesznevi olvasók helye és szószéke, valamint művészi, rácsozatos, felosztott gyülekező helyei vannak, melyek leírására és elmondására gyenge a nyelv.

Hetenkint kétszer van e kolostorban dervistánc, amikor az ég kerekéhez hasonló körforgást végeznek. Külső háremjében hetven-nyolcvan szobácska van. […] Ez a kolostor Haszán pasa dsámijával összefüggésben van, ezért az öt imaidőt végző jó barátai mind a kolostorba jönnek és ott szórakozva, vígan vannak.

Hasonlatával, hogy az igazi fülemülék csak utánozni próbálják a felhangzó fuvolaszót, bizonyára az itteni muzsikálás nagyon magas színvonalát próbálta érzékeltetni.

Maga a dzsámi a belső terében kiállított tárgyak révén, amelyek a Török Köztársaság kormányának ajándékai, egy működő török templom térélményét nyújtják. Falán néhány helyen sikerült feltárni az eredeti falfestést.

 

A műemlék ma múzeumként látogatható. Falitárlókban török fegyverek, kerámiák, díszes rézedények, textilek tekinthetők meg, tablók mutatják be a török-magyar harcokat és Mohamed próféta életét. A galérián az egyik tárlóban zenével kapcsolatos emlékek is láthatók.

A műemlékről már írtam a Papageno oldal Kataliszt blogjában, több képpel és videofelvétellel illusztrálva, érdemes oda is ellátogatni. 

 

A kőszegi Hősök kapuja zenei emlékei

Kőszeg, Jurisics tér 4. Hősök kapuja

 

 

Magyarország egyik legközismertebb látnivalójának, a Hősök kapujának helyén a 14. századból származó Alsó-kaputorony állt. Másik nevén Déli városkapunak is emlegették. A történelmi időkben innét hangzott fel a többféle funkciót is betöltő toronyzene.

 

A régi, a mostaninál zömökebb torony a városvédelmi rendszer és a belvárosi forgalom legfontosabb objektuma volt. Az egykori fényképek és írásos adatok tanúsága szerint déli, Városház utca felőli homlokzatát a szenátus megbízásából készült freskó díszítette, középen kálvária-jelenettel, kétoldalt a város és az ország címerével. A freskókat 1724-ben két kőszegi képíró, Poszi Kristóf és Óberer János festette.

OSZK Hungaricana Képcsarnok

OSZK Hungaricana Képcsarnok

 

Az innét felhangzó toronyzene szokásának meghonosítása gróf Nádasdy Tamásnak köszönhető. A Wesselényi-összeesküvésben részt vevő, 1671-ben kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró fia 1715-ben alapítványt tett a kőszegi toronyzenészek fizetésére azzal a feltétellel, hogy a város természetbeni javadalmakkal járul hozzá fenntartásukhoz. Ennek fejében privilégiumot is biztosított számukra a Kőszegen zajló egyéb eseményeken való közreműködésben. 1741-ben Nádasdy Lipót gróf, megszüntetve annak korábbi kisebb pontatlanságait, újra írásba foglalta a rendelkezéseket. Ez az okmány száz évre alapszabálya lett a tornyosok intézményének.

A toronyőrség öt tagból állt: a tornyosmesterből, két legényből (segéd) és két ifjúból (inas). Barna színű, zöld szegélydíszítéses egyenruhájuk volt; ehhez a németes öltözethez később vörös lajbit csináltattak. Hangszereik: trombita, harsona, oboa, hegedű és üstdob.

Feladatuk volt, hogy egyrészt innét a várostoronyból a szokásos kürtjeleket adják, másrészt, hogy játsszanak a város két templomának az istentiszteletein: az evangélikusoktól 1671-ben visszavett Szent Jakab–templomban és az 1673-ban visszakapott, Szent Imre tiszteletére felszentelt templomban. Részt vettek városon kívüli ünnepségeken, zarándoklatokon is.

A város itt, a városkapu fölötti toronyban biztosított számukra szolgálati lakást, amelyet 1723-ban alakítottak ki. Ugyanebben az évben megbontották a torony zárt tetőzetét és a toronyzene számára teraszszerű karzatot építettek, mivel korábban a kaputoronynak nem volt nyitott része.

A toronyzenészek közül két muzsikus emelkedett ki. Egyikük az 1770-es években működő Bittner József, aki remek szervezőkészséggel megáldott kiváló zenész volt, s a kőszegi toronyzenét lehetőségeinek csúcsára lendítette. Ő kezdeményezte a torony tőszomszédságában ma is álló lábasház nagytermének kialakítását rendezvények céljára. 1790-ben bekövetkezett halála után három éven át özvegye irányította a toronyzenészeket.

A másik jeles egyéniség az utolsó tornyosmester, a cseh származású Nykodém János (1800–1876) volt, aki a korábban öt-hat főt számláló együttest olyan létszámúvá fejlesztette, amely képes volt a város szabadtéri ünnepségein helyi igényeket kielégítő műveket megszólaltatni.

Hogy mit muzsikálhattak az évtizedek folyamán a tornyosok, pontosan nem lehet tudni, kottaanyag nem maradt utánuk. Schrott Géza, Kőszeg zenei múltjának kutatója szerint – mivel többségükben művelt, Európát járt zenészek voltak – valószínűleg ismerték Bachnak, vagy toronyzenész édesapjának és kortársaiknak zenéjét, így bizonyára igényes, jól szóló darabokat játszottak.

A városi élet megváltozásával, modernizálódásával a toronyzene intézménye megszűnt. Zenei szerepét az 1840-ben megalakult kőszegi Hangász Egyesület vette át (ez tulajdonképpen egy városi zenekart jelentett). A zenei őrségváltás szimbóluma, hogy az utolsó tornyosmester, az említett Nykodém János lett az együttes első karnagya, egyúttal a Szent Imre-templom regens chorija.

A történelmi tornyot 1880-ban lebontották. A mostani építményt 1932-ben, a török ostrom 400. évfordulóján emelték eklektikus stílusban, Opaterny Flóris tervei alapján. Ha összehasonlítjuk a régi és az új torony képeit, azért látszik az igyekezet, hogy hasonlítson: az új torony Városház utca felőli oldalán ugyanolyan keretben ott van a Kálvária-jelenet, csak dombormű formában. A kapuzat alatt elhelyezett márványtáblák az 1532-es török ostrom, illetve a 20. század két világháborúja áldozatainak emlékét örökítik meg.

 

A mai Hősök tornyában 1977 óta a Jurisics Miklós Múzeum állandó és időszaki kiállításokra alkalmas termei találhatók. Legfelsőbb terméből ki lehet lépni a torony külső panorámafolyosójára. Nagyobb ünnepeken ma is megszólal innét az alkalmi toronyzene.

A színhelyről írtam – jóval több képpel – a Papageno oldal Kataliszt blogjában, ott adtam meg a felhasznált irodalmat is. 

 

 

A soproni Tűztorony zenei emlékei

Sopron, Fő tér 5. Tűztorony

 

 

Sopron jelképe a város messzire ellátszó, legmagasabb építménye, mely évszázadokon át a szabad királyi városokra jellemző toronyzene helyszíne is volt.

 

Első írásos említése 1409-ből való. Magassága akkor körülbelül a mai loggiáig terjedt, ahol akkor is erkély volt. 1676-ban leégett, 1681-ben építették újjá. A 19. század végén az új városháza építésekor csaknem lebontották. 1928-ban átjárója köré és fölé a nemzet ajándékaként Kisfaludi Strobl Zsigmond és Hikisch Rezső népszavazási emlékműve került.

 

Idézzünk Bárdos Kornél: Sopron zenéje a 16-18. században című könyvéből:

A régi Sopronnak nem csupán érdekes színfoltja volt a tűztorony – mint az ország egyik legértékesebb műemlékvárosának ma is az –, hanem valóságos középpontja is. Védte polgárait tűztől, bajtól, ellenségtől, figyelmeztette a rá való veszélyekre, virrasztott a város nyugalmán, hívogatta, köszöntötte a jó szándékkal érkezőket. Mindezt a muzsika nyelvén tette. Az erkélyről szétáradó toronyzene vagy az egyszerűbb hangzó-köntösben megszólaló tűzjelzések, szignálok, üdvözlések is a soproni polgárhoz szóltak […] A toronyzenészek muzsikája nem korlátozódott a városnak erre a jelképes középpontjára. Nem csupán szétáradt ez a zene az egész városra, de a toronyzenészek hangszerei felhangzottak a város minden pontján is. Ahol csak megszólalt a zene Sopronban, bármilyen közösségben, templomban, iskolában, körmeneten, ünnepélyes temetésen, a toronyzenészek is ott muzsikáltak a közösség együttesében.

Az emlékhelyről már írtam részletesen a Papageno oldal Kataliszt blogjában. Fő forrásom Bárdos Kornél már említett kiváló kötete volt. Abban a posztban sok további részletet olvashatunk arról, ki volt az első név szerint ismert toronyzenész, melyek voltak a toronyzenészek fő feladatai és hogyan fejlődött annyira fel ez a műfaj és az azt művelő muzsikusok, aminek következtében a város 1744-ben szétválasztotta a toronyőri szolgálatot a toronyzenészi állástól. Ezzel az intézkedésével egyúttal elismerte a toronyzenészek fontosságát a város életében, s még nívósabb muzsikálást várt tőlük.

Érdekes bekezdése a Papagenós posztnak, hogy a toronyzenészek a toronyban kialakított helyiségekben éltek, amiből aztán igazi bohémtanya lett: előfordult, hogy emiatt meg is kellett regulázni egyeseket, mert "könnyelmű személyeket" vittek fel magukhoz...

A toronyzenészi intézményt Sopron egészen a 19. század közepéig szívügyének, szabad királyi rangjához hozzátartozónak tekintette. Lassú megszűnését a térzene elterjedése okozta. Napjainkban – jeles alkalmakkor – újra felelevenítik ezt a szép hagyományt élő zenével.

Harangjátékon minden nap hallható az egykori soproni zenész, Wohlmuth János virginálkönyvéből e célra kiválasztott és Fohner János karnagy által feldolgozott dallam:  

 

Néhány évvel ezelőtt a Tűztorony nagyon komoly statikai megerősítésen és teljes felújításon esett át. Sopron jelképe 2011 óta történelmi emlékhely.

 

Kastély zenei és történelmi sorsfordulókkal

Dáka, Dózsa György utca 80. Batthyány–kastély

Veszprém megye

 

 

Dáka község a Pápa-Jánosháza útvonalon, Pápától alig 7 kilométerre terül el. Nyugati részén, sűrű fák között emelkedik nevezetessége, a Batthyány-kastély.

 

dakaotthon.hu

 

Egyemeletes, timpanonnal díszített, kiegyensúlyozott klasszicista épület. Eredetileg szerényebb külsejű volt, mai formájára az 1810-es években alakíttatta akkori birtokosa, Nádasdy Tamás. Későbbi tulajdonosai gróf Festetics Leó, majd Batthyány Lajos miniszterelnök özvegye, illetve gyermekei.

Liszt Ferenc Festetics Leó idejében tartózkodott a kastélyban; egy fontos, sokat idézett levelét is ott írta.

Az 1850-es végétől, amikor úrnője a mártír miniszterelnök özvegye,  Batthyány Lajosné lett, több olyan esemény zajlott itt, amelyeknek rendkívül érdekes zenei vonatkozásai is voltak.

Mindezekről részletesen írtam a Papageno Kataliszt blogjában szintén KASTÉLY ZENEI ÉS TÖRTÉNELMI SORSFORDULÓKKAL címmel.

Liszt Ferenc további emlékhelyei a Zenevándor blogban:

Budapest I. Fő utca 11-13. Andrássy Gyula budai palotája

Budapest I. Fő utca 30-32. A Budai Zeneakadémia

Budapest I. Krisztina körút 55. Egyszervolt mesepalota Budán

Budapest I. Országház utca 5. A félkarú zongoraművész budai otthona

Budapest I. Úri utca 43. Liszt Ferenc legjobb barátja

Budapest V. Apáczai Csere János utca 4. Pest első luxusszállodájának zenei emlékei

Budapest V. Báthory utca 24. Az utolsó német színház Pesten

Budapest V. Deák Ferenc utca 1. A pesti "Angol királynő" 

Budapest V. Ferenciek tere 7. Liszt Ferenctől az Illés együttesig: az egykori ferences kolostor

Budapest V. Hold utca 5. Muzsikáló ház a Lipótvárosban 

Budapest V. Irányi utca 1. Itt állt Zeneakadémiánk legelső otthona

Budapest V. Március 15. tér 9. Belvárosi Főplébániatemplom

Fót, Vörösmarty utca 2. Plébániatemplom: Liszt Ferenc Fóton

Győr, Káptalandomb 1. Püspökvár

Győr, Kazinczy utca 20. Győr krónikásának háza

Győr, Liszt Ferenc utca 13. Itt volt Liszt győri hangversenye

Harka, Nyéki utca 2. Liszt és az aranytorkú harkai dalárda 

Hosszúpályi, Zichy-kúria

Kalocsa, Szent István út 2-4. Nagyszeminárium. Itt is járt Liszt Ferenc

Kalocsa, Szentháromság tér: Zenei pillanatok a főszékesegyházban

Kalocsa, Szentháromság tér 1. Érseki palota: Liszt és a kalocsai érsek

Kőszeg, Schneller István utca 2-4. A kőszegi Bálház zenei emlékei

Mecseknádasd, Liszt utca 75. Itt született Liszt első magyar darabja

Mohács, Szepessy tér 6. Liszt pihenője

Pécs, Király utca 15. Hangversenyek a Hattyú-házban

Pécs, Mária utca 2. Egy színház hűlt helye

Sopron Fő tér 8. Storno-ház. Járt itt Mátyás király és Liszt Ferenc

Sopron, Petőfi tér 3. Liszt a pódiumon, Petőfi a nézőtéren

Sopronhorpács, Fő utca 2. Széchényi-kastély

Székesfehérvár, Városház tér 5. Liszt a fehérvári püspöknél

Tetétlen, Liszt Ferenc utca 2. Liszt házikója

Tetétlen, Liszt Ferenc utca 6. Zichy-kastély: A félkarú zongoraművész kastélya

 

Massenet kastélya

Égreville, Rue du Château és Rue du Parc sarok

Franciaország, Île-de-France régió, Seine-et-Marne megye

 

A Google-térkép sajnos nem mutatja pontosan, ezért a madártávlati képen pirossal bekarikáztam, hol van az emlékhely:

Égreville ma körülbelül 2000 főt számláló helység Franciaország szívében. Párizstól délkeletre, Fontainebleau közelében fekszik.

Kastélya a 12. századból származik. A 16. században I. Ferenc kegyencnője, Anne Pisseleu, Étampe hercegnője építtette át kényelmes, szép lakókastéllyá. Örököse, Claude de la Châtre alakította ki a 200 hektáros, fallal körülvett parkot és a háromívű hidat. Későbbi tulajdonosai, E. P. Berne–Bellecour festőművész és a zeneszerző Massenet is sokat törődtek az épülettel.

Jules Massenet 1899-ben vásárolta meg a kastélyt. Az akkor már a hatodik évtizede felé tartó, nagy tekintélyű zeneszerző jól ismerte a környéket. Felesége a közeli Avonhoz kötődött, s házasságkötésük után sok időt töltöttek Fontainebleau-ban.

Massenet 1899-ben itt, új kastélyában hangszerelte a Terre Promise (Ígéret földje) című oratóriumát, 1900 nyarán itt dolgozott a Jongleur de Notre-Dame és 1903 nyarán Chérubin című operáján.

Az 1912-ben elhunyt zeneszerző — végakarata szerint — az itteni köztemetőben nyugszik.

Néhány kép a zeneszerzőről Égreville-ben, forrásuk az artlyriquefr.fr:

A kastély dolgozószobájában

A parkban

Égreville központjában sétál

A kastély egészen a közelmúltig a Massenet család tulajdona volt. Híradások szerint Anne Massenet szerette volna múzeumként megnyitni, de nem kapott segítséget a település vezetésétől. Mivel fenntartani nem tudta a hatalmas épületet, 2000-ben kénytelen volt eladni és az addig benne őrzött relikviákat magával vinni. Ezek között ott volt Massenet-nak a monacói hercegtől kapott híres hangszere, szobrok, partitúrák és még sok érték, melyek aztán egy párizsi galérián keresztül találtak új gazdákat...

Az ingatlan jelenleg a La compagnie du balcon nevű, színházzal és képzőművészettel foglalkozó egyesület székhelye. Ha rendezvényük van, be lehet jutni, de mindenképpen nagy kár érte a kisvárost és Massenet emlékét...

 

Massenet további emlékhelyei a Zenevándor blogban:

Avon, av. Franklin Roosevelt

Avon, Szent Péter-templom

Égreville, Szent Márton-templom

Égreville, temető

Párizs, rue Vaugirard

Saint-Étienne, Massenet szülőháza