Klemperer Pesten

Budapest VI. Csengery utca 56.

 

 

Kétemeletes bérház az Operaház közelében. Egy ideig ebben, egy második emeleti lakásban lakott Otto Klemperer.

 

 

Operaházunk egyik aranykora volt ez az 1947 vége és 1950 közötti időszak, amikor a világhírű karmester volt a főzeneigazgatója. 

A történelem viharaitól is erősen befolyásolt szakmai életpálya, a világháború, s mellette egy nagy betegség és műtét után Klemperer három évig élt Budapesten. Az Operaház zenei vezetésére Tóth Aladár igazgató kérte fel. 1947 októberében először vendégként dirigált néhányszor. Akkor még azt mondta, hogy a magyar nyelv nem-tudása miatt nem telepedik le Budapesten, de később megváltoztatta véleményét és főzeneigazgatói státuszban leszerződött dalszínházunkhoz.

 A zseniális, egyúttal kérlelhetetlen karmester Budapesttől az állandóságot remélte, s a gyógyulást. Még 1939-ben agyműtétje volt, amely maradandó következményekkel is járt; ám valóban, a budapesti serkentő munka s az őt körülvevő nagy tisztelet és a közönségsiker gyógyítóan hatottak rá, állapota rohamosan javult.

Pesten először a Gellértben, majd az Astoria szállodában lakott. Hamarosan azonban, bizonyítva, hogy mennyire komolyan gondolja és hosszú távúnak szánja budapesti működését, lakást bérelt itt a Csengery utca 56. alatt, az Operaház közelében.

 

 

A Magyar Rádió műsorújságja akkor járt Klemperernél, amikor még csak félig rendezkedett be, s 1948. április 16-i számában megjelent hangulatos cikke elég kaotikus körülményekről tudósított (az archív fotók ebből a cikkből származnak):

Kétemeletes régi ház. Kívül szürke, belül sárga. A roskatag lépcsők megfárasztják a lábat. Második emelet, főlépcsőházi bejáró. Előszoba, sötét és gyors és máris Klemperer dolgozó-, háló- és ebédlőszobájában vagyunk. Összevont szoba ez, kellemesen fűtve. A mélybarna cserépkályha ontja a meleget. És azután: frissen feldúlt ágy, kis uszonnázóasztalka terítve, rajta teáskanna, csészék, dzsem, cukor, vaj, rum. A falnál pirosra mázolt konyhaszekrény, rajta könyv- és irathalmaz. Az átjáró ajtó előtt egy pár fényesre suvickolt csizma, mellette seprű szép friss sárga fejjel és pár lépésnyire: szemétkosár. Üres. A földön: esőkabát, magábaroskadva, azután egy vörhenyesszínű nyakkendő és mellény. Egy ruha magánosan lóg a szekrény oldalán, felpofozott vállfára akasztva. A kályha előtt, kis dohányzóasztalon törpe szuper-rádió, könyvek barrikádja mögött. A falak csupaszak, csak az ágyfejnél gombostűvel megerősítve fehérlik az Operaház heti műsorlapja. És a kis pianinó felett, közvetlenül az ablaknál apró színes levelezőlap: Wolfgang Amadeus Mozart. És könyvek és papírok, kéziratok, kottalapok, partitúrák mindenhol és mindenen. Azután újabb könyvek. Találomra kihalászok egy párat. A Biblia, Rieman Zenei lexikon. Madách: Az ember tragédiája, Mohácsi fordításában.

Itt lakik és így lakik Klemperer, a világhírű karmester. De a halott holmik nem érzékeltetik meg azt a valószínűtlen varázst, mely átjárja a látogató szívét. Régi diákszobák messzi emléke ködlik fel a távolban, a fiatalság és tökéletes, felelőtlen szabadság elparázslott, örök nosztalgiája, a nagy, hajnalig tartó vitatkozások és nappali alvások, kifizetetlen szobaszámlák visszajáró kísértete, az egyszeri és egyetlen nagy fiatalság mindentudása és akadályt nem ismerő önbizalma.

… Otto Klemperer hosszú művészi pályafutása alatt lakott már egy csomó nagy- és kisvárosban, volt már wiesbadeni, kölni, strassbourgi, hamburgi, berlini és losangelesi [sic] lakos. Most budapesti. A kapu alá, a törött üveg mögé a lakók névjegyzékébe majd beillesztik az ő nevét is és a barna lépcsőházi főbejáróra is rákerül egy kis névjegytábla: Otto Klemperer.

 

Felesége és lánya csak egy idő múlva csatlakozott hozzá, de nekik nem tetszett a még mindig csak gyéren bebútorozott lakás. Az sem volt ideális, hogy ugyan közel voltak az Operaházhoz, de még közelebb egy másik, félelmet keltő épülethez, az AVO-hoz… Így hamarosan a Zichy Géza utcába költöztek, majd még onnét is tovább mentek Budára, egy szép villába a Harangvirág utcába. 

Később maga Klemperer ezt írta budapesti korszakáról 1963-ban megjelent emlékezéseiben:

1947-től 1950-ig Budapesten éltem. Tóth Aladár volt akkor az Operaház igazgatója – megvallom, soha nem volt olyan igazgatóm, aki művészi bensőségesség és emberi megértés dolgában felülmúlhatta volna őt. Három nagy zenekar, két nagy operaszínház állott rendelkezésemre. Rendkívül termékeny idő volt ez. A szép magyar énekhangok és a kiváló zenekarok felizgatták muzsikus-fantáziámat, így még az sem zavart, hogy nem tudok magyarul. […] Budapesti éveim felejthetetlenek maradnak számomra.

 

Hogy az általa fémjelzett aranykor nem tartott tovább, annak szintén a politika volt az oka: a kommunista befolyás, bár ittléte elejétől megvolt, egyre zavaróbbá vált számára. Klemperer úgy érezte, nincs tovább maradása, és a szerződéshosszabbítási ajánlatot – a kultuszminisztérium minden fáradozása ellenére – elutasította. Tőlünk az Egyesült Államokba távozott, ahol viszont azért került feketelistára, mert a vasfüggöny túlsó oldaláról érkezett. Hetvenes éveiben járva azonban új, diadalmas korszak kezdődött életében Londonban. Súlyos betegsége dacára, amelyből vasakarattal kezdte újra az életet, még hosszú évtizedek adattak neki: 1973-ban, 88 éves korában hunyt el.

Az emlékhelyet, érdekes anekdotákkal fűszerezve korábban már megírtam a Papageno Kataliszt blogjában.

 

 

 

 

A salzburgi Mirabell

Salzburg, Mirabellplatz 4. A Mirabell-kastély és parkja

Ausztria

 

Salzburg egyik legtökéletesebb látványossága a Mirabell-kastély és parkja. Fekvése elképesztő: fenséges a rálátás a városra, a Dómra és a Festungra, a hercegérsekek középkori erődítményére, így az élmény szinte egy pillantás alatt felöleli a történelmi városkép meghatározó részét. A távlatok mellett maga a park, annak geometrikus alakzatai, a zöld gyep, a virágok és a sétautak rajza, ritmusa, a szökőkutak, szobrok látványával együtt valóban óriási élményt ad a látogatóknak, nézzen akár közel, maga köré, vagy tekintsen messze.

 

 

Maga a kastély kicsit mostohagyermek a park csodái mellett. Igaz, nincs benne múzeum, ugyanis Salzburg városának közigazgatását intézik innen. De be lehet menni, és bent rejtett csodával találkozhatunk: egy csodálatos barokk lépcsőházzal (Engelsstiege, azaz Angyal-lépcső).

 

 

Az 1720-as évekből származó pazar lépcsősor egy szintén pazar terembe vezet: ez a Marmorsaal, azaz Márványterem, ahol Mozart is muzsikált.  

 

 

A Mirabell-kastélyt első formájában Wolf Dietrich hercegérsek építtette 1606-ban élete nagy szerelme, a gyönyörű Salome Alt – és közös gyermekeik – számára. Történetüket részletesen és sok képpel megírtam a Papageno Kataliszt blogjában.

 

A látványélményen túl a Mirabell-kastély és parkja zenei emlékhely is. 

A park egy eldugott zugában van egy érdekes sövényszínpad, az ún. Hexentheater; a Pegazus-kút háta mögött lehet bemenni. Érdemes megjegyezni, hogy hazánkban többek között Keszthelyen a kastélyparkban is volt hasonló egy szűk évszázaddal később.

 

A Mirabell-park sövényszínpada egy kőből készült, csak kissé megemelt színpad, amelyet labirintusszerűen ültetett bukszusok szegélyeznek és két kőoroszlán őriz. A nézőtérrel együtt a park többi részétől szintén növényzet határolja el és teszi elszigeteltté a forgalomtól. A színpad bukszusai díszletként szolgálnak, valamint lehetővé teszik, hogy a szereplők több ponton is úgy léphessenek színpadra, hogy előtte takarásban vannak.

A hely azért is érdekes, mert az ember nem gondolná, milyen érdekes zene- és színháztörténeti múltja van: ez a legrégebbi német szabadtéri színpad. Francia mintára 1704–1718 között létesítették, s főként vidám darabokat játszottak benne, többnyire zenével.

Később, az 1920-as években voltak itt a Salzburgi Ünnepi Játékok rendezésében ifjúsági előadások, színre vitték például Mozart bűbájos pásztorjátékát, a Bastien és Bastienne-t, amelynek ideális helyszíne lehetett. Ma is gyakran használják: helyi és környékbeli fúvósegyüttesek, tánccsoportok, sramlizenészek lépnek fel szombat és vasárnap délelőttönként, de gyakran szép nyári estéken is; ezek az alkalmak természetesen ingyenesek.

S ha már Mozart: természetesen ő maga is járt a kastélyban és a parkban is. Tinédzser korában, amikor a Getreidegasse-i szűkös szülőházból – az ő csodagyerekként szerzett koncertjövedelmei segítségével – tágasabb otthonba, a ma Mozart-lakóháznak nevezett épületbe (Mozart Wohnhaus) költözött a család, akkor átkerültek a Salzach folyó túloldalára; olyannyira közel a Mirabellhez, hogy ablakaikból rá is láthattak.

Hasonló látványban lehetett részük, mint a mai látogatóknak, mert néhány évtizeddel korábban már elkészült a kastély Hildebrandt-féle bővítése. Bár akkoriban a parkba csak vasárnap és ünnepnapokon lehetett bemenni, de olyankor a tizenhat-tizenhét éves Mozart Barisani doktor szép lányával vagy nővérével, Nannerllel andalgott, és sétáltatta Pimperle-t, a család kedvenc kis foxterrierjét.

 

 

De nem csak kikapcsolódásként járt a Mirabellben, sok zenei kapcsolat fűzte hozzá őt és apját is szerzőként és előadóként. A kastély ebben az időben a salzburgi hercegérsek nyári pihenőhelye volt. Márványtermében muzsikálásokat is tartottak, igaz, többnyire ebédekhez és vacsorákhoz, asztali zeneként. Erről az első fennmaradt forrás 1763 nyaráról származik: július 24-én rögzítette a Hofdiarium, a hercegérseki udvar hivatalos krónikája, hogy Michael Haydn műveiből játszottak.

De később Leopold és Wolfgang dallamai is felcsendültek itt, személyes részvételükkel, hiszen mindketten a hercegérsek szolgálatában álltak akkoriban. Úgyhogy Mozarték is ismerték a gyönyörű termet és az oda vezető angyalos lépcsőt, amelyeket már röviden megmutattam.

A Márványterem napjainkban Salzburg, sőt, mondhatni, hogy a világ egyik legismertebb történelmi hangversenyterme. A legmagasabb színvonalú koncertekkel találkozhat itt az utazó, amelyek őrzik a salzburgi zenei hagyományt és továbbviszik a mozarti szellemiséget. Mellette ez a város házasságkötő terme is.

A kastély előtt is voltak kis koncertek. A salzburgi egyetem hallgatói például 1769 augusztusában Mozart Cassatio (KV 63, KV 69) címmel megjelent darabjaiból játszottak, amint azt Nannerl a naplójába is beírta. Később, amikor Wolfgang már Bécsben élt, ezen a helyszínen az egyetem diákjai év végi ünnepségeiken olyan fontos műveit is előadták, mint a Colloredo-szerenád (KV 189b) és a Postakürt-szerenád (KV 320).

A Mirabell zenei vonatkozásai közül nem szabad kihagyni az 1965-ben bemutatott The sounds of music – A muzsika hangja című filmet, hiszen az egyik legikonikusabb részletét forgatták itt a parkban, a Pegazus-szökőkútnál. (A muzsika hangjához kapcsolódó nonnbergi kolostorról korábban itt írtam.) 

A film azóta Salzburg szinte akkora idegenforgalmi vonzerejévé vált, mint maga Mozart: az érdeklődő turista különféle hosszúságú és részletességű szervezett túrákon járhatja be a filmforgatás helyi és környékbeli helyszíneit.

 

Itt lakott a muzsikáló Pollák/Pásztor család

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10.

 

Nagykanizsa belvárosának egyik csendes utcájában áll a Pollák-ház, mely egy magas szinten muzsikáló család otthona volt: Pásztor (Pollák) Miksa zongoratanár-orgonistáé és két lányáé, a csodagyerek korában sajnos elhunyt Margitkáé és az Auschwitzban elpusztított Pásztor Irmáé. 

 

Nagykanizsa, Szent Imre utca 10. Pollák-ház

 

2011-ben, hosszas kutatás után, a Liszt Ferenc születésének bicentenáriumára megjelent könyvemben felelevenítettem Pásztor Irma életét (ő ugyanis Liszt egyik legfontosabb növendékének növendéke volt). Ennek hatására 2024-ben a városi zeneiskola róla, egykori tanáráról nevezte el hangversenytermét. Ezzel megindult Irma és családja emlékezetének visszaépítése a város értékei közé.

 

Pásztor Irma az 1930-as években

 

Ennek jegyében a Zenevándor blogban is bemutatom a család életének legfontosabb helyszínét, egykori házukat, s házuk kapcsán a család történetét. Az emlékhelyről írtam már a Papageno Kataliszt blogjában is. 

 

A Pollák-ház az udvar felől

 

A földszintes városi házat Irma kereskedő nagyapja, Pollák Vilmos építtette még a 19. század vége felé. Fiai, a muzsikus Miksa és az orvos Ernő még családos korukban is itt éltek. Pollák (később Pásztor) Miksa lányaként Irma ebben a házban született 1894. március 8-án. Az édesapa kitűnő zongorista volt, egyike a város magán zenetanárainak, egyúttal 1890 és 1935 között a kanizsai zsinagóga orgonistája. Nevét 1908 körül magyarosította. (Ő is megérdemelne egy külön életrajzi cikket, de már tervbe vettem.)

Kislányait, Irmát és négy évvel fiatalabb húgát, Margitkát ő maga kezdte tanítani. Mindketten rendkívüli tehetségnek bizonyultak, csodagyerekként tartották őket számon – különösen attól kezdve, hogy az 1902-ben Nagykanizsán hangversenyező Emil Sauer meghallgatta őket. E meghallgatásnak folytatása is lett: 1907-ben Sauer kívánságára édesapja Bécsbe vitte az akkor már 14 éves Irmát, ahol nagyon szép értékelést kapott a művésztől, aki abban az időben a bécsi zeneakadémia professzora volt. Valószínűleg ekkor dőlt el, hogy Irma hivatása a zene lesz, s a következő évben be is iratkozott a pesti zeneakadémia zongora szakára. Tiszta kitűnő bizonyítványa ellenére egy év múlva felfüggesztette tanulmányait és 1909-ben Thomán István (1862-1940) növendéke lett. 

Thomán akkor már nyugdíjba vonult a Zeneakadémiájáról és saját mesteriskoláját működtette. Nagyon kedves és elismert növendéke lett Irma, amit igazol, hogy az általa a Vigadóban rendezett koncerteken később olyan művek előadását bízta rá (1915/17-ben), mint Schumann a-moll, Dohnányi e-moll és Liszt A-dur zongoraversenye. E koncertek kapcsán a fővárosi sajtó nagyon pozitívan írt Irmáról.

„Pásztor Irma, egy fiatal kisasszony, nagy tudással, komoly értelemmel, kész technikával játszotta Schumann gyönyörű a-moll koncertjét, az ezerszínű muzsika minden szépségét kimérhette a rokonszenves előadó, elgondolásban és külsőségekben egyaránt szép volt e reprodukció, egy értelmes és tehetséges muzsikus minden dicséretre érdemes művészmunkája.” (Pesti Napló 1916. május 18.)

Schumann a-moll zongoraversenye különleges helyet foglalt el Irma pályáján, ugyanis azt már 1911-ben, 17 éves korában nagy sikerrel játszotta a Fricsay Richárd által akkor vezetett székesfehérvári zenekarral Nagykanizsán és Székesfehérváron is (sőt, egyszer még 1937-ben is sikerült eljátszania a kanizsai szimfonikus zenekarral). Székesfehérváron ugyanazon az estén szóló-lehetőséget is kapott. A Székesfehérvár és Vidéke lap így írt róla:

„Bámulatos technikája és dinamikája, mely lányos törékenységével majdnem ellentétesnek látszik, a tanítvány és mesterének zsenialitását egyaránt dicséri.”

1912-ben visszatért a Zeneakadémiára, négy tanévet még elvégezve 1915-ben megszerezte diplomáját, ám közben, sőt további két évig, körülbelül 1917-ig Thomán mesteriskoláját is látogatta.

Irmát ezáltal zeneileg Liszt-unokának lehet nevezni, ugyanúgy, mint például Dohnányi Ernőt és Bartók Bélát, akik zongoristaként még a Zeneakadémián voltak Thomán növendékei (Thomán ugyanis egyike volt Liszt legkedvesebb tanítványainak; ő volt az, aki talán a legautentikusabban adta tovább mindazt, amit mesterétől elsajátított). És valóban, Irma későbbi pályájának sajtóvisszhangjait áttekintve az derül ki, hogy a kritikusok szerint is Liszt világa áll hozzá a legközelebb.

1918-ban Irma még csak 24 éves, máris igazán szép fővárosi koncertsikerekkel a háta mögött. Ettől az évtől kezdve mégis Nagykanizsán találjuk, ahonnét aztán szinte el sem mozdult. Mi lehetett ennek oka?

Csak feltételezésekre tudunk támaszkodni. Belejátszhatott a nehéz történelmi és gazdasági helyzet. Családi oka lehetett, hogy 1911-ben szívbetegségben meghalt szintén nagyon tehetséges húga, s ezzel ő maradt szülei egyetlen gyermeke és támasza. Hamarosan férjhez ment, talán ez a kapcsolat is már akkor haza húzta. Esetleg úgy érezte, tanítani jobban szeret, mint koncertezni? Ezt sem tudjuk. Csak a végeredmény bizonyos: hazatért szüleihez, a családi házba és betársult apja zongoratanári magánprakszisába. 1921-ben családot alapított: férje Fábián Miksa tanár, a nagykanizsai Izraelita Hitközség titkára. 1924-ben megszületett egyetlen lánya, Magda.

Ebben az időben szinte minden évben adott Kanizsán egy nagy szólóestet. Nézzünk egy sajtóvisszhangot 1925-ből, amelynek írója a zenében is megbízható ítéletű Kempelen Béla, a kanizsai Zalai Közlöny akkori főszerkesztője:

„Fábiánné Pásztor Irma játékában annak dinamikai erélyessége és erőteljessége mellett magukkal ragadtak a zongora billentyűire szinte oda lehelt végtelenül finom pianissimói s technikájának káprázatos felkészültsége. A hogyan ez a zongoraművésznő a hangokat a billentyűkből elővarázsolja, az már jóval felül áll a technika virtuozitásán s egyenesen boszorkányság számba megy. […] A művésznő egyéniségéhez mindenesetre közelebb fekszik Liszt, mint Chopin vagy Schubert; a tátongó hangörvények, mint a színeknek kaleidoszkópszerű tobzódása, de játékbeli művészete és technikai kvalitásai előtt ép úgy meg kell hajolnunk, mint egyéniségének megfelelő interpretálási készsége előtt.” (Zalai Közlöny 1925. december 15.)

1926-ban aztán gyökeresen megváltozott az élete: a szeptemberben megnyílt Városi Zeneiskola zongoratanára lett.

Igaz, idejét attól kezdve is a tanítás és a különböző koncerteken való közreműködés töltötte ki. De mindez szigorú intézményi keretek között zajlott. Igazgatója, Vannay János, mint egykori katonatiszt vaskézzel vezette az iskolát. Attól kezdve nem adott a korábbiakhoz hasonló nagy szólóesteket; valószínűleg nem vezetett volna jóra, ha túlságosan „kiragyog” az egyébként igazán magas színvonalú zenetanárok alkotta kis tantestületből. De a zeneiskola tanári koncertjeinek és alkalmanként más városi rendezvényeknek rendszeres fellépője volt.

 

A zeneiskola tanári kara 1929-ben, balra fent Pásztor Irma

 

Tanárként nem adatott meg számára, hogy nagy zongoristát neveljen ki, de az ő növendéke volt két éven át Pauk Anna, a későbbi nagyhírű magánének-tanár. Hangszerének tanítása mellett Pásztor Irma volt a zeneiskola kamarazene tanára. Gyakorlatban is művelte a kamarazenét, kollégáival megalakították a Nagykanizsai Trió elnevezésű formációt, amelynek ő volt az oszlopa zongoristaként, csellistaként pedig Fendlerné Garai Margit. Csak a hegedűs személye változott többször Lemberkovitsné Weber Margit tragikus halála után. 1936-ban egy Nagykanizsát bemutató monstre rádióadásban ők is játszottak, kiváló országos sajtóvisszhanggal. Itt említjük meg, hogy Irma volt abban az időben az egyetlen kanizsai zenetanár, akit meghívott a Magyar Rádió élő adásban játszani.

Bár Nagykanizsán nem futhatta be azt a pályát, amire tehetsége predesztinálta, de volt kenyere, családja, és azzal foglalkozott, ami kicsi gyerekkora óta az élete volt. Az 1930-as évek végétől azonban az ő feje felett is kezdtek tornyosulni a fellegek.

1941 végén még nagyon szép sikert aratott a zeneiskola ún. „liceális” sorozatában, amelynek keretében ismeretterjesztő előadással egybekötött élő zene hangzott fel. Ezen a rendezvényen Beethovenről beszélt és játszott is tőle:

„Fábiánné nagy értéke a zeneiskolának. Vasárnapi szereplése teljes egészében érvényre juttatta sokoldalúságát, kiváló képzettségét, művészi teljesítményének széles skáláját. […] Fábiánné Pásztor Irmát lelkesen ünnepelte a megjelent díszes közönség, amelynek soraiban ott láttuk Krátky István dr. polgármestert és nejét, dr. Hegyi Lajos városi főjegyzőt és nejét és a város társadalmának számos kitűnőségét.” (Zalai Közlöny 1941. december 1.)

Ám hiába tapsolt neki a polgármester és a „díszes közönség”, ekkor már folyamatban volt kényszernyugdíjaztatása az 1939. évi IV. törvény értelmében. 1942 karácsonya előtt néhány nappal kapta kézhez a hivatalos iratot: nem tehette be többé a lábát a zeneiskolába, aminek pedig – az azóta eltelt évtizedeket is beleszámítva – egyik legjobb tanára volt. 

Nem egészen másfél év múlva bekövetkezett a zsidóság gettóba kényszerítése és néhány hét után elhurcolása. Irma éppen akkoriban múlt 50 éves. Férjével, húszéves lányával és nyolcvan felé járó özvegy édesanyjával együtt hurcolták el, egyikük sem tért vissza. Irma nagy valószínűséggel Auschwitz-Birkenauban hamarosan gázkamrába került. Több időpont is szerepel nevénél a Yad Vashem adatbázisban, legvalószínűbb talán a május 17.

Fábián Magda, Irma lánya

 

Lánya, Fábián Magda az ottani iratok szerint 1945 tavaszáig bírta, 1945. március 19-i dátummal szerepel a rechlini tábor (Ravensbrücki egyik fiókja volt) áldozatai között. Egy zenei blogban különösen érdemes megemlíteni, hogy Magda adatlapját 1990-ben az ismert zenetörténész, Várnai Péter töltötte ki, azzal, hogy neki Magda a menyasszonya volt.

Mivel elhurcolásakor Irma már nem volt a zeneiskola tanára, az intézmény – legalábbis hivatalosan – megfeledkezett róla. S ahogy idővel kollégái nyugdíjba mentek és meghaltak, még neve is feledésbe merült a városban. Ezt elősegítette az is, hogy egyetlen túlélő családtagja sem maradt.

Most, hogy a Zeneiskola róla nevezte el koncerttermét, legalább Irma neve és személye újra visszakerülhet a köztudatba.