Itt született Farkas Ferenc

Nagykanizsa, Vörösmarty utca 36.

Nagykanizsa északi városrészében a 2010-es évek közepéig még állt az a földszintes városi ház, amelyben 1905. december 15-én megszületett Farkas Ferenc.

 

A fotó 2009-ben készült

Bár a zeneszerző halála után nem sokkal homlokzatára emléktábla került, egy tulajdonosváltás után az épületet lebontották. Ma ez áll a helyén:

Fia születésekor az édesapa, Farkas Aladár 31 éves főhadnagy a 20. honvéd gyalogezredben, nem sokkal korábban vezényelték Nagykanizsára. Az édesanya a zombori születésű 19 esztendős Saly Blanka. A családról, benne egy rendkívül meglepő felmenői kapcsolatról többet megtudhatunk a Wikipedia oldaláról.

Farkas Aladár szolgálati helye Nagykanizsán a mai Dózsa György – akkoriban József főherceg nevét viselő – utcában levő honvéd laktanya volt, valószínűleg ezért költöztek a városnak erre a részére. Az édesapáról még annyit érdemes feljegyeznünk, hogy kiváló céllövő volt és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián.

Farkas Ferenc későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

„Nagykanizsán születtem, de mivel ötéves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. […] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.”

 

Egykor a zeneszerző tulajdona volt ez a fotó a szülőházról, talán édesanyja néz ki az ablakon...

 

Az 1908-ban Kanizsán századossá előléptetett apát 1910 legelején helyezték Budapestre. Így Farkas Ferenc alig múlt négyéves, amikor elkerült szülővárosából.

A kisfiú első zenei élményei szüleihez fűződtek:

„Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.”

 

Farkas Ferenc több mint fél évszázad múlva, 1965-ben látta csak viszont szülővárosát. Akkor már sok sikert megért, rendkívül változatos műfajokban alkotó zeneszerző és a Zeneakadémia nagy tekintélyű zeneszerzés professzora volt. Hatvanadik születésnapja alkalmából Ivánkovits Ferenc, a Városi Zeneiskola igazgatója kezdeményezte meghívását. A város vezetése kerek születésnapja alkalmából Nagykanizsa díszpolgári címét adományozta a szülővárosába nagy örömmel visszalátogató Farkas Ferencnek. December 14-én a Városi Művelődési Házban rendezték meg szerzői estjét. 

 

1960-ban a szülőháza előtt Ivánkovits Ferenc zeneiskolai igazgatóval (b) és Nagy Lajos tanácselnökkel (j)

Ez az 1965-ös látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal. Leggyakrabban további kerek születésnapjai alkalmából látogatott el újra és újra, de közben adódtak más alkalmak is. Közülük kiemelkedik az az 1979 tavaszán megrendezett koncert, amelyen a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar alapításának félévszázados évfordulója alkalmából volt az ősbemutatója Nagykanizsa számára írt művének, az Ének vitéz Thury Györgyről című kantátának.  A vegyeskarra, zenekarra és narrátorra készült darab Kanizsa történetéből merítette tárgyát: a török által tőrbecsalt Thury György várkapitány halálát elevenítette meg egyszerre archaizáló és 20. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból.

Komponált még egy művet ebben a tárgyban, Nagykanizsa török alóli felszabadulásának 300. évfordulója jegyében: a Cantio Militaris című kantátát vegyeskarra, baritonszólóra és zenekarra. Ennek kanizsai ősbemutatóján nem tudott jelen lenni az akkor zajló taxis blokád miatt. 

1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak újra a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be az ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok és növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Utoljára 1996. szeptember 20-án, 91 éves korában járt Kanizsán, amikor alapítása 75. évfordulója jegyében ünnepi hangversenyt rendezett a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar.

2000 őszén is reménykedett a város, hogy módjában lesz megünnepelni Farkas Ferenc kilencvenötödik születésnapját, ám októberben halálhíre érkezett. Így december 15-én már csak emlékezni lehetett...

A 2001/2002-es tanév elején nevét felvette a Városi Zeneiskola, 2001. december 15-én pedig emléktábla került szülőházára. Sajnos, másfél évtized múlva ez a tábla sem tudta megvédeni a lebontástól…

Szerencsére emlékének őrzése más téren példaszerű. A Zeneiskola után felvette nevét az intézmény énekegyüttese, akiket Farkas Ferenc többször is hallott és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Halála óta minden évben megemlékeznek névadójukról és csakúgy, mint a Mester életében, azóta is gyakran éneklik műveit, melyekből többet CD-felvételeiken is megörökítettek.

Emlékhangversenyeik közül különösen jelentős volt a 2010 őszén megrendezett koncert. Bevezetőjét Petrovics Emil tartotta, aki egykor Farkas Ferenc zeneszerzés-növendéke, majd a Zeneakadémia professzoraként utóda és egyúttal jó barátja is volt. Ez alkalommal az Énekegyüttes Farkas Ferenc felesége emlékére írott Requiem-jét énekelte.

Bár a zeneszerzőnek csak kevés kisgyerekkori emléke maradt szülővárosáról, a kapcsolat a Mester életének utolsó négy évtizedében kiteljesedett, inspiráló hatása pedig azóta is él Nagykanizsa kulturális életében.