Itt született Heinrich Schütz

Bad Köstritz, Heinrich Schütz Strasse 1.: Heinrich Schütz Haus

Türingia tartomány, Németország

 

Bad Köstritz egy alig több, mint háromezer lakosú kisváros Jénától keletre, amely négy fő vonzerejéről a négy B városának nevezi magát. Ezek: Bad, Bier, Blumen, Barockmusik - azaz: fürdő, sör, virágok és barokk zene.

Von Christine Türpitz - Eigenes Werk, CC BY-SA 3.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=11522984

Az utolsó B megtestesítője az itt 1585 októberében megszületett Heinrich Schütz, a Bach előtti korszak legnagyobb német zeneszerzője. (A belinkelt oldalon egy nagyon jó rövid életrajzot találunk Schützről, érdemes elolvasni!)

A ma róla elnevezett utca 1. számot viselő monumentális épülete a szülőháza, benne emlékmúzeuma tekinthető meg:

A ház történetét az 1500-as évek eleje óta ismerik: már akkoriban fogadó volt, amelyet 1545 után a zeneszerző nagyapja, majd 1572-től apja, Christoph vezetett. Christoph 1583-ban vette feleségül a közeli Gera város polgármesterének lányát, Euphrosine Biegert. Második gyermekükként 1585 októberében itt született meg Heinrich.

Születésének bejegyzése a helyi anyakönyvben:

 

 

A kis Heinrich itt gyerekeskedett körülbelül hat éves koráig, amikor apja átköltöztette családját Weissenfelsbe, s itteni fogadóját egyik fivére vette át.

Mintegy kétszáz év múlva a szálloda egy része leégett, helyre kellett állítani. Újabb két évszázad múlva útépítés miatt nyúltak hozzá. Így a mostani épület nem teljesen az eredeti; ezért lehet, hogy a Weissenfelsben lévő Schütz-múzeum - amelyet a legutóbbi posztban már meglátogattunk - úgy deklarálja magát, hogy ők az egyetlen autentikus ház, amelyben Schütz élt. Azért a Bad Köstritz-i ház is elsőrangúan fontos emlékhely. 

 

Emléktáblával először 1931-ben jelölték meg (lásd a fenti képen). Az első kis Schütz-kiállítást 1954-ben rendezték benne.

1985-ben, Schütz születésének 400. évfordulója alkalmából alakították át Schütz kutató- és emlékhelyévé, kapuit október 15-én nyitotta meg a közönség előtt.

2000-ben a teljes házat felújították és a kiállítást is megújították, amely a nagy zeneszerző életét, munkásságát és korabeli helyi környezetét hat teremben, mintegy 180 négyzetméteren mutatja be. 

A részleteket megnézhetjük a múzeum HONLAPJÁN, amely - a legelső kivételével - képeim forrása. 

Nagy fia emlékét minden év októberében minőségi koncerteket felvonultató Schütz-fesztivállal is őrzi a város, együttműködésben a Schützhöz kötődő környező településekkel.

Heinrich Schütz múzeuma

Weissenfels, Nikolaistrasse 13. Heinrich-Schütz-Haus

Szász-Anhalt tartomány, Németország

 

 

Weissenfels egy alig negyvenezer lakosú kisváros Lipcsétől nem egészen 50 kilométernyire délnyugatra. Valaha fontos szerepet töltött be a német zene Bach előtti legnagyobb mestere, Heinrich Schütz életében, aki gyermekkorában, majd élete alkonyán is lakosa volt.

 

Schütz 1660 körül (www.schütz-musikfest.de)

A Schütz-ház:

Forrás: wikimedia.org/wiki/File:2015_Heinrich-Schütz-Haus

 

Az 1585-ben a türingiai Köstritzben, jómódú polgárcsaládban született Schütz hat éves korában került először Weissenfelsbe, amikor egy nagybátyja meghalt és szállodáját Schütz apja vette át. Christopher Schütz sikeresen működött, a legmódosabb polgárok közé emelkedett, később a város polgármestere lett.

Itt történt, hogy a 14 éves Heinrich zenei tehetségét, aki akkoriban már a templom kórusában énekelt, felfedezte a kisvárosba látogató Moritz hessen-kasseli őrgróf, aki maga is kiváló muzsikus volt és udvarában kiemelkedő zenei és színházi életet teremtett. Ő vette rá Schütz apját, hogy engedje át fiát a kasseli udvari énekkar számára. A papa nehezen, de beleegyezett, ami meghatározta fia egész további életét. Ezt az életet érdemes lenne végigkövetni, annyira érdekes. De itt most elégedjünk meg annyival, hogy miután Velencében Giovanni Gabrieli tanítványa lehetett, 1617-től sok évtizeden át Drezdában mint a szász választófejedelem udvari karmestere működött. Ez az akkori művelt Európa legnagyobb presztizsű zenei posztja volt.

Schütz és muzsikusai a drezdai udvari kápolnában, egykorú metszet (www.schütz-musikfest.de)

 

Csak sajnos ottani tevékenységét az 1630-as évektől megnehezítette és megkeserítette a harmincéves háború. A nehézségek miatt Schütz többször is elhagyta Drezdát: Dániába és újra Itáliába ment, de aztán mindig visszatért. Ahogy teltek az évek, maga is megöregedett, elfáradt. Ura csakra nehezen engedte nyugdíjba, és még utána is többször küldetett érte. Ekkoriban talált vissza gyökereihez, s 66 éves korában, 1651-ben megvásárolta ezt a házat, gyerekkora városában, Weissenfelsben. Sokat tartózkodott benne egyre ritkuló drezdai elfoglaltságai között, különösen 1657 és 1672 között.  Itt komponálta kései mesterműveit: passióit, a Karácsonyi oratóriumot és - már nyolcvanas éveinek közepén - a maga által tudatosan utolsó művének szánt, Schwanengesangnak, Hattyúdalnak elnevezett monumentális kórusciklust, a 119. és a 100. zsoltár verseire készült motettákat. Kései műveiről azt írja magyar monográfusa, Várnai Péter, hogy a nyolcvan éves Schützben nemhogy csökkent volna a művészi alkotóerő, hanem szinte utolsó műveiben ért el a tetőpontra.

A korabeli drezdai udvari zenekar hangszereit bemutató vitrin a múzeum honlapjáról

Egykori háza ma emlékmúzeum (1985-ben, születésének 400. évfordulója alkalmából nyílt meg), mely bemutatja Schütz gyermek- és ifjúkori weissenfelsi környezetét (a földszinten), az emeleti helyiségekben nagy, érett korszakát. A látogató felmehet a tetőtérbe is, ott volt Schütz dolgozószobája, ahol nagy művei születtek.

IDE KATTINTVA nézelődhetünk a múzeum honlapján.

Egy kedves, elsősorban az ifjúságnak készült videó segítségével pedig a múzeumba is bekukkanthatunk:

Itt lakott Erkel Ferenc az 1860-as években

Budapest V. Magyar utca 1. / Kossuth Lajos utca 17. sarok

 

 

 

Az Astoria szálló tőszomszédságában, a Kossuth Lajos utca és a Magyar utca sarkán lévő mostani épület helyén egykor az ún. Elefántos ház állott, amely a földszintjén levő Fekete Elefánthoz címzett fűszerkereskedés után kapta nevét.

A helyszín ma a Google térképen

 

Az Unger család tulajdonában lévő ház 1835-ben Kasselik Ferenc tervei alapján épült: kis telket körülfogó, kétemeletes, sarokerkélyes, belső udvaros, zárt építmény volt, földszintjén az üzlettel és raktárakkal. Tizenkét bérlakása a körbefutó nyitott függőfolyosóról nyílt. Ezek egyikében, a második emeleten lakott az 1860 és 1869 között Erkel Ferenc.

Az Elefántos ház az 1840-es években (Unger Emil - Magyar Zoltán könyvéből)

 

Várnegyed-beli lakásából Erkel 1860-ban költözött ide, a pesti oldalra, az akkori IV. kerületbe, a Nemzeti Színház tőszomszédságába (a színház legelső épülete a mai Astoria szállóval szemben, a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán állt). Innét jóval könnyebb volt átsétálnia a napi próbákra és előadásokra, míg Budáról kénytelen volt konflissal járni.

Erkel családi élete ebben az időben bomlott fel; feleségétől, Ádler Adéltól különvált (1839-ben kötöttek házasságot s tíz gyermekük született). Hivatalosan nem váltak el, de nem éltek többet egy fedél alatt: felesége a kisebb gyerekekkel Gyulára költözött. 

Erkel minden bizonnyal azért választotta ezt a Magyar utcai házat, mert az rokonai, a gazdag Unger család tulajdonában volt. Erkel két testvére, Rezső és János az 1840-es évek közepén Unger Karolinát, illetve Krisztinát vették feleségül, akik szintén testvérek voltak, s az ő bátyjuk, Unger Henrik volt akkor ennek a háznak a tulajdonosa.

E három testvér unokája volt a legelső pesti Ungernek, Unger Benedeknek, aki Burgenlandból vándorolva 1740 körül telepedett meg Pesten és nyitott kovácsműhelyt az egykori Hatvani kapunál. Több ingatlant is szerzett errefelé, s a 18. század végén már róla emlegették az utcát Ungergassénak, majd egy évszázad múlva Magyar utcának. Amúgy később az Astoria szállót is egy Unger-leszármazott – dr. Unger Richárd (1877-1928) építtette.

 

Mielőtt lakója lett volna, Erkel bizonyosan járt a házban látogatóban: az Unger családban úgy mesélték nemzedékről nemzedékre, hogy 1850-ben az ő zongorájukon "pötyögte le" először a La Grange–ária dallamát, amit 1844-ben bemutatott Hunyadi László című operájába később illesztett be a Szilágyi Erzsébet szerepét — magyarul! — éneklő világhírű francia énekesnő, Anne La Grange számára.

 

Erkel, már mint a ház lakója valószínűleg itt végezte az utolsó simításokat a Bánk bánon, hiszen a régen várt opera ősbemutatójára a politikai helyzet enyhülésével csak 1861-ben kerülhetett csak sor, majd ebben a lakásban dolgozott az 1867-ben színpadra vitt Dózsa György című operáján. A komponálás nagy részét a színház nyári szünetében, Gyulán szokta végezni, ahol szüleinél, később testvéreinél töltötte a vakációt, de nyilván jutott a munkából a színházi szezon idejére is.

 

Időközben felnőtt, és muzsikussá vált fiai is itt laktak vele, s ekkor már bőven működött az „Erkel-műhely”, hiszen apjuk különösen Gyulát és Sándort jócskán belevonta operáinak kompozíciós, hangszerelési munkálataiba.

 

Itteni lakásában természetesen muzsikus látogatói is voltak. Id. Ábrányi Kornél írt le egy érdekes történetet 1867-ből, amikor néhány hónappal a Dózsa György premierje után, június 7-én  Liszt Ferenc látogatta meg Erkelt:

 

Liszt fölkérte, játsszék valamit belőle. Zongorakivonat még nem lévén, Erkel Ferencnek a vezérkönyv ákombákomjait kellett használnia. Egy ideig csak ment a dolog, de egyszer nagy mértékben belejutván a 20-25 soru lapok kóta-labirintjába, bizony saját sas-szeme is felmondta a szolgálatot. S ekkor láttam, hogy még az övénél is vannak élesebb sas-szemek. Liszt ugyanis felkérte, hogy ő folytathassa tovább az olvasást, aki le is játszotta aztán úgy, mintha már előbb betanulta volna. Sohasem felejtem el azt a tekintetet, melyet akkor Erkel Ferenc reám vetett ugy lopvást. Mintha csak azt mondta volna, „íme egy csodás lángész, aki igazán beválik gondolat olvasónak”.

 

Erkel 1869-ig lakott itt, akkor ugyanis tulajdonosa eladta az Elefántos házat. A zeneszerző és még vele lévő fiai ekkor átköltöztek a közelben álló, a mai Múzeum körút 7. számot viselő, szintén az Unger család tulajdonát képező bérpalotába, amely építészének, Ybl Miklósnak egyik legszebb lakóháza.

 

Az egykori Elefántos ház további zenei vonatkozása, hogy Schunda József hangszergyáros 1869 augusztusában ebbe a házba költöztette át Dávid királyhoz címzett hangszerboltját.

 

A Hon, 1869. szept. 8.

 

Bár vásárlói nem hosszú ideig jártak ide, mert 1870 szeptemberében feladott hirdetései már arra hívták fel a figyelmet, hogy az üzlet újra elköltözött – igaz, nem nagyon messzire, csak kicsit beljebb a Magyar utcába, Schunda József saját házába.

 

Az 1890-es években lebontott Elefántos ház helyére 1902-ben épült fel a mai ötemeletes szecessziós bérház.

 

Források:

Németh Amadé: Erkel Ferenc életének krónikája. Bp. Zeneműkiadó, 1984

Ábrányi Kornél, id.: Erkel Ferenc élete és működése. Bp. Buschmann F. Ny., 1895

Fabó Bertalan: Erkel Ferencz emlékkönyv. Bp. Pátria, 1910

Magyar Zoltán: A budapesti Magyar utca és a névadó család. = Turul (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társság közlönye) 1994 1-2. füzet

Unger Emil – Magyar Zoltán: Egy pesti polgárcsalád története. Bp. Bíró, 1995Nagy András, D.: Epizódok az Erkel család életéből. = A nemzeti romantika világából. Bp. Püski, 2005

Caruso sírja szülővárosában

 

Nápoly, via Nuova del Campo: Santa Maria del Pianto temető

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

 

A temető Nápoly északkeleti, San Carlo all'Arena nevű városrészében található.

 

A "Könnyező Szűz Máriá"-nak szentelt temploma a 17. század közepén, a nagy pestisjárvány után épült. A temető róla kapta a nevét, de egyszerűbben Cimitero del Piantónak is nevezik.

Utolsó kívánságának megfelelően itt helyezték örök nyugalomra a legendás tenort, Enrico Carusót, ugyanabban a városrészben, ahol 48 évvel korábban meglátta a napvilágot.

 

A Pianto temető a google térképen, Caruso sírkápolnája zölddel jelölve

 

Caruso pályája és sikerei teljében, 48 évesen szülővárosának legelegánsabb szállodájában, a Grand Hotel Vesuvióban hunyt el 1921. augusztus 2-án. Jártunk már ott is a bloggal, abban a posztban elolvashatjuk halála körülményeit.

 

A szálloda előcsarnokában ravatalozták fel. Gyászszertartását az olasz király, III. Viktor Emánuel rendeletére a monumentális királyi San Francesco di Paola bazilikában tartották, ami nagy megtiszteltetés volt, mert ez a kiváltság addig csak a királyi család tagjainak járt:

https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=430920

 

A király Caruso temetésének napját nemzeti gyásznappá nyilvánította, így szinte végeláthatatlan tömeg kísérte el a koporsót ide, a "Pianto" temetőbe.

 

Ebben a kis videóban elmosódottan, de azért láthatunk mozgóképeket Caruso gyászmenetéről:

 

 

Első nyughelye egy bérelt kápolna volt. Végleges sírkápolnája a következő évre készült el Giovanni Cimmino építész tervei szerint.

 

 

Caruso sírkápolnája (findagrave.com)

 

A nápolyiak bizony hajlanak a teatralitásra – ez Caruso végtisztessége kapcsán is megnyilvánult, ugyanis üvegkoporsóban temették el. Mintegy tíz évig a mostani kápolnában is abban nyugodott... Amerikai feleségének, Dorothynak a nápolyi rokonság tiltakozása miatt csak az 1930-as évek elején sikerült elérni, hogy a bebalzsamozott holttestet elrejtsék a kíváncsi pillantások elől... 

Ma ilyen a kápolna belseje, amelyet két éve, halála centenáriumának jegyében szépen felújítottak:

vistanet.it

A közelben egy másik érdekes sírkápolnát is találunk. Abban a szintén nápolyi születésű Antonio De Curtis, azaz Totò (1898-1967) nyugszik. Ő nálunk kevéssé ismert, míg az olaszok a legnagyobb filmkomikusuknak tartják.

  

Nápoly múzeummal hódol Caruso előtt

Nápoly: piazza di Plebiscito 1. Il Museo Caruso

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

A piazza del Plebiscito 1. szám Nápoly régi királyi palotáját jelenti (Palazzo reale), amely önmagában is fontos műemlék és lenyűgöző látnivaló. A 16. században kezdték építeni, még a spanyol alkirályok idejében, de későbbi korok is jelentős nyomot hagytak rajta. Legtöbbet az 1700-as években, a nápolyi Bourbonok uralma idején, majd egy tűzvész után a 19. század közepén is bővítették és alakították, így megjelenésében barokk és klasszicizáló elemek keverednek.

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Palazzo_Reale_di_Napoli_(cropped).jpg

Homlokzata is monumentális, bár az útikönyvek megjegyzik, hogy érdemes a tenger felől is megtekinteni, onnét még lenyűgözőbb a hatás. Belső látnivalói közül kiemelkedik a nagy, kétkarú barokk lépcsőház, az első emeleten levő, gazdagon berendezett királyi lakosztályok és az 1768-ban, egy királyi esküvő alkalmából megnyitott barokk udvari színház, a Teatrino da Corte. A kis színház már önmagában zenei emlékhely, megérne egy külön posztot. A palota ad helyet a nápolyi nemzeti könyvtárnak is.

 

2023. július 19-én, halála 150. évfordulójára emlékezve a Királyi palotában nyitották meg a legendás nápolyi születésű tenor, Enrico Caruso reprezentatív múzeumát. 

 

 

Nem ez Caruso első múzeuma, hiszen 2021-ben, halála centenáriumának jegyében kis múzeumi gyűjteményt helyeztek el a már korábban emléktáblával megjelölt külvárosi szülőházában. 

Ott elmúlt alkalommal jártunk a bloggal; akkor azzal a gondolattal fejeztem be a leírást, hogy a két helyszín és a gyűjtemények eltérő jellege, a szerény szülőházi kiállítás és a Királyi palotában alapított reprezentatív új múzeum egyúttal kiválóan illusztrálja Caruso életét is a nápolyi szegénynegyedtől a világhírig.

 

A Caruso Múzeum a nápolyi Királyi palota dór termében (Sala Dorica) 500 négyzetméteren mint Carusónak és Carusóról szóló "nemzeti múzeum" nyílt meg.

Itt, a múzeum hivatalos HONLAPJÁN több képet nézegethetünk, de szokás szerint egyet közvetlenül is megmutatok közülük:

Anyaga főként a Ricordi- (a legendás olasz zeneműkiadó) és a Puccini-archívumokból származik, de több olyan színház is hozzájárult, ahol valaha Caruso fellépett. Nápoly városa a Caruso Múzeumnak ajándékozta az énekes születési anyakönyvi kivonatát és halotti bizonyítványát, amelyeket korábban a városi levéltárban őriztek. A teremben - lenyűgöző installáció közepette - a legendás tenor 60 eredeti relikviáját (jelmezeket, plakátokat, fényképeket, gramofonokat, bútorokat) állítottak ki, de gyűjteményébe tartozik mintegy 2000 digitalizált dokumentum is.

A látvány több, mint egy bármennyire is gazdag, de egyszerű emlékmúzeum: a látogató szinte a csodák csarnokában találja magát 3D-s animációkkal és multimédiás platformokkal, zenei és filmes installációkkal és állomásokkal. A múzeum az effektusok valóságos kaleidoszkópjával nem csak az opera-rajongókat, hanem a legheterogénebb közönséget, köztük a legfontosabbat, a gyermekeket is igyekszik Caruso és a belcanto, az opera, a klasszikus zene, Nápoly és Itália bűvkörébe vonni.      

 

 

Itt született Caruso

 

Nápoly: via Santi Giovanni e Paolo 7.

 

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

Nápoly északkeleti külvárosa, a San Carlo all'Arena városrésznek a helyiek által San Giovanniello agli Ottocagli-nak nevezett utcája 7. számú házának emeletén (állítólag az erkélyes szobában) látta meg a napvilágot 1873. február 25-én a világ mindmáig legnagyobbnak tartott operaénekese, Enrico Caruso.

 

Az angol nyelvű Wikipedia oldaláról

 

Születésének és gyerekkorának színhelye Nápoly szegénynegyede; a szülőház is egy többlakásos, zsúfolt, komfort nélküli ház volt.

 

A ház a google térképen, az emléktáblát megjelöltem

 

A leírások ellentmondásosak: Stanley Jackson könyve mélyszegénységben élő családnak festi le őket, évente bekövetkező gyermekáldással, akiket rendre elveszítettek. Egy újabb monográfia (Böhm György Miklós) szerint azért ennyire nem volt sötét a kép, annyira sok (18!) gyermeke nem is lehetett a családnak; a műszerész apának állása volt egy üzemben, ahova később Enricót – vagy ahogyan nápolyi dialektusban anyakönyvezték, Erricót – is magával vitte. Életük azért könnyűnek sem volt mondható nemcsak a pénz, hanem Nápoly ezen városrészeinek köztisztasága miatt: az ottlakóknak állandó harcot kellett vívni a mocsok és a patkányok ellen. Valószínű innét ered a már gazdag Caruso túlzott tisztaság-mániája.

Őutána még három testvére született: egy öccse hamar meghalt, kishúga, Assunta is beteges volt egész rövid életében, míg Giovanni öccse hosszú évekkel túlélte.

Assunta születése után a család ebből a házból elköltözött a város egy másik negyedébe. Enrico felcseperedésének időszakában anyja már nagyon beteges volt: fia imádta és minden téren igyekezett megkönnyíteni az életét. 15 éves volt, amikor elveszítette, egész életében szinte szentként őrizte emlékét.

Talán ha nem Nápolyban születik meg a kisfiú, kinccsel a torkában, lehet, hogy nem tudta volna tehetségét kibontakoztatni. De Nápoly annyira át volt itatva zenével, az olasz dallal, operával, hogy Caruso még a szegénységből is ki tudott törni és világkarriert csinálni. Ennek legelső lépéseit az egyházon keresztül tette meg. Történetét itt nincs mód elmondani, de érdemes kézbe venni a két magyar nyelven róla megjelent monográfiát. 

Szülőházát már sok évtizeddel ezelőtt megjelölte Nápoly városa emléktáblával (évszámot nem írtak rá). 

 

 Ez a szép méltatás olvasható rajta (saját fordításomban):

Enrico Carusónak, aki az olasz belcanto ősi erényeit mediterrán temperamentumával ötvözte, akinek mítikussá vált neve az egész világon visszhangzik. Nápoly városa, amely szülöttének mondhatja.

Halálának 100. évfordulója alkalmából a szülőházban megnyílt az énekes emlékmúzeuma, a Casa Museo Enrico Caruso. 

Anyaga nagyrészt a Brooklynban még nemrég is meglévő Caruso múzeumból származik: fényképek, levelek, karikatúrák (Caruso remekül rajzolt!), hanglemezek, plakátok, az énekes egy régi gramofonja, sétabotja és még néhány emléktárgya látható benne, de minden bizonnyal a hely szellemének is nagy a varázsa...

A múzeumbelsőről honlapjának galériájában számos képet láthatunk, egyet közvetlenül is megmutatok (az emléktáblás kép is innét származik):

Nem ez az egyetlen Caruso-múzeum Nápolyban: a napokban, 2023. július 20-án, halála 150. évfordulójára emlékezve megnyitották reprezentatív múzeumát a királyi palotában. Hamarosan oda is ellátogatunk! Aki pedig Nápolyban jár, keresse fel mindkettőt, bizonyosan remekül illusztrálja Caruso életét a szülőház szegényesebb, és az életműkiállítás reprezentatív, előkelő jellege.

Források: 

Jackson, Stanley: Caruso. Bp. Gondolat, 1976

Böhm György Miklós: Caruso. Mítosz, amely átível az ezredfordulón. Bp. Kornétás Kiadó, 2000

https://casamuseoenricocaruso.it/

https://www.theartpostblog.com/casa-museo-enrico-caruso-apre-al-pubblico/

 

 

Itt halt meg Caruso

 

Nápoly: via Partenope 45. Grand Hotel Vesuvio

 

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye 

 

 

Luxusszálloda Nápoly Santa Luciáról elnevezett központi negyedében, a világ egyik legszebb pontján: a Nápolyi-öbölre, a Vezúvra és Capri szigetére néz.

 

www.vesuvio.it

1882-ben egy belga üzletember, Oscar de Meseil építtette. Megnyitása után rögtön híres lett, két év múlva már itt szállt meg Viktória hercegnő, később svéd királyné (V. Gusztáv felesége) és orvosa, Axel Munthe. Felfedezték az írók és a művészek is: Maupassant, Oscar Wilde, Gabriele D’Annunzio és Enrico Caruso.

A második világháborúban szenvedett károkat két év múlva kijavították, és két új emeletet is húztak az épületre, mely ekkor nyerte el mai formáját. Mára a világ egyik leghíresebb szállodája, mely belső berendezésében őrzi 19. századi stílusát.

 

Állam- és kormányfők, uralkodók, arisztokraták, világhírű művészek látogatják. Nevek a közelmúltból:

Rainer monacói herceg és felesége, Grace Kelly, Rita Hayworth, Errol Flynn, Gina Lollobrigida, Alfred Hitchcock, Giorgio Armani, Butros Gali, Clark Gable, Claudia Schiffer, Hilary Clinton.

A muzsikusok közül: Claudio Abbado, Jon Bon Jovi, Maria Callas, Mariah Carey, José Carreras, Placido Domingo, Lorin Maazel, Ricky Martin, Mireille Mathieu, Riccardo Muti, Rudolf Nurejev, Luciano Pavarotti, Katia Ricciarelli, Bruce Springsteen, Sting és mások.

Érdemes ellátogatni a szálloda honlapjára, annak is a galériájába, nézegessük végig a pazar FÉNYKÉPEKET!

Egyet közvetlenül is megmutatok: ilyen a kilátás a Carusóról elnevezett étteremből:

Caruso és a Grand Hotel Vesuvio: 

Enrico Caruso 1873-1821

A szálloda 9. emeletén található, panorámás kilátású étterem neve Caruso Roof Garden, ami nem véletlen, hiszen a csodálatos szálloda fontos szerepet játszott a világ legnagyobb nimbuszú tenoristája, a nápolyi születésű Enrico Caruso életében - és ez lett halála helyszíne is.

Caruso nagyon szerette ezt a szállodát, pályája utolsó időszakában nápolyi tartózkodásai idején rendszeresen itt lakott, s szerette csak „az én nápolyi házam”-ként emlegetni. Szalonból, dolgozószobából és hálószobából álló lakosztálya az ötödik emeleten volt.

 

A még pályakezdő Caruso operaénekesi bemutatkozása szülővárosában, a nevezetes San Carlo operaházban (A szerelmi bájital Nemorino szerepében) 1901. december 30-án nem volt szerencsés, s az énekes megfogadta, hogy soha többet nem lép fel szülővárosában. Ezt a fogadalmát be is tartotta. De nem szűnt meg szeretete szülővárosa iránt, bármilyen hatalmas sikereket ért is el a Metropolitanban és a Covent Gardenben. Nagyon gazdag volt, de Amerikában nemcsak iparmágnásokkal és arisztokratákkal barátkozott, hanem figyelemmel kísérte a szegény nápolyi bevándorlók sorsát és titokban sokakat segélyezett. Megmaradt heves nápolyi vérmérséklete is, ami többször sodorta kellemetlen helyzetekbe. Imádta a jó ételeket, kifejezetten a nápolyi konyhát, s hatásosan terjesztette is Amerikában. Szeretett maga főzni barátainak, s úgy tartotta, „inkább mondják rólam, hogy rossz tenorista vagyok, mint rossz szakács”.

Nevét a gasztronómia világában a Bucatini alla Caruso nevű tésztaétel őrzi.  

 

Súlyos betegség után érkezett meg 1921 nyarán New Yorkból  hazai földre, Sorrentóba, másik kedvenc szállodájába, a Vittoriába. Ott először javult az állapota, ám újra csak visszaesés következett, így felesége július 31-én gyorsan Nápolyba vitte, hogy onnét kis pihenővel Rómába utazzanak gyógykezelésre. De kedvenc szállodájában olyan súlyossá vált a helyzet, hogy utazásról szó sem lehetett, s ott halt meg augusztus 2-án, súlyos szenvedések után, mindössze 48 évesen. 

A szálloda halljában ravatalozták fel, tömegek özönlöttek elbúcsúzni tőle. Gyászszertartását az olasz király rendeletére a királyi San Francesco di Paola bazilikában tartották.

 

Végakarata szerint szülővárosában helyezték örök nyugalomra. 2021 óta szülőházában múzeum látogatható, majd ezekre az emlékhelyekre is el fogunk látogatni.

 

Donizetti Nápolyban

Nápoly: via Nardones 14. 

 

Olaszország, Campania régió, Nápoly megye

 

 

 

 

Az operaműfaj történetének egyik legfontosabb operaházától, a Teatro San Carlótól - és az egykori királyi palotától alig pár perces sétára, egy jellegzetes, zsúfolt nápolyi utca bérházában lakott 1837-ben, nápolyi korszakának utolsó idejében Gaetano Donizetti. 

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gaetano_Donizetti#/media/F%C3%A1jl:Gaetano_Donizetti_1.jpg

 

 

A ház a google térképen. A kék póló felett látszik az emléktábla

 

Az olasz belcanto nagy mestere Nápoly operatörténetében is fontos szerepet játszott. 1822-ben a legendás impresszárió, Domenico Barbaja hívta meg a városba. Ettől kezdve mintegy másfél évtizeden át itt volt a főhadiszállása. Először a Teatro Nuovóban kapott lehetőséget, majd ottani sikerei után hamarosan megnyílt számára a már akkor legendás, 1737-ben alapított San Carlo, amelyet 1808 és 1844 között irányított Barbaja.

 

 

Korábban Rossini volt a színház sztár-zeneszerzője, ám ő 1822-ben, miután összeszerelmesedett  Barbaja barátnőjével, Isabella Colbranal, a színház első számú énekesnőjével, elhagyta Nápolyt kedvesével együtt. Ekkor következett Donizetti nagy korszaka: az 1822 és 1838 között komponált 48 operájából 29-et Nápolynak írt, köztük olyan remekműveket, mint a Lammermoori Lucia, a Stuart Mária, a Poliuto és a Roberto Devereux.

 

Mellette tanított a San Pietro a Maiella konzervatóriumban. 

Az északról, Bergamóból származó Donizetti hamar otthon érezte magát Nápolyban: elsajátította a nápolyi dialektust és nagyra értékelte a helyi konyhát, a jellegzetes ételeket.

 

Ebben az időben, az 1830-as években egyértelműen ő volt Itália legfontosabb operaszerzője, hiszen Rossini, bár még sokáig élt, 1829-től gyakorlatilag teljesen elhallgatott, Bellini 1835-ben fiatalon meghalt, Verdi pedig majd csak az 1840-es évek elején fog megjelenni.

 

A via Nardones-on levő lakása Donizetti utolsó nápolyi otthona lehetett, emléktáblája szerint 1837-ben lakott benne. Korábbi lakhelyeként egy via Corsea-i címet emleget a szakirodalom azzal, hogy az a ház már nincsen meg - sőt, ma ilyen nevű utca sincs Nápolyban. Milyen kár, mert például ott írta negyven nap alatt éjjel-nappal a Lammermoori Luciát...

 

 

Nápolyi éveire esik házasságának talán még Verdiénél is tragikusabb története.

 

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/f/f1/Virginia_Vasselli%2C_wife_of_Gaetano_Donizetti%2C_c._1820.jpg

 

 

1828-ban vette feleségül a nemesi származású római, 19 éves Virginia Vassellit. Három gyermekük koraszülötten jött világra (nagy valószínűséggel Donizetti már ekkor fertőzött volt vérbajjal...), majd 1837-ben Virginia is meghalt, kolerajárvány áldozata lett. 

 

Rossini 1839-ben végleg elhagyta Nápolyt, miután családi tragédia-sorozatát tetézte, hogy nem nevezték ki a zenekonzervatórium élére, ami pedig titkos vágya volt, és mert Polliuto című operájának bemutatóját nem engedélyezte a cenzúra. Korábban már építgette kapcsolatát a francia fővárossal, s 1838 októberében már ott is volt, hogy operát írjon a párizsi olasz színháznak.

 

Tíz év volt már csak hátra az életéből, amelyből párizsi nagy sikerei után az utolsó hármat gyakorlatilag élőhalottként töltötte szülővárosában, egy őt csodáló mecénás család gondos felügyelete alatt.

 

Egykori nápolyi otthonának homlokzatán 1904-ben helyeztek el emléktáblát. 

 

 

 

Ma Casa Donizetti néven szálloda is működik benne, a fenti két fényképeket az ő honlapjukról mutatom.  

Liszt a Szekszárdi Dalárda karnagyánál

Szekszárd, Bezerédj utca 5.

 

 

 

A Béla király térről nyíló utca gyönyörű, neoreneszánsz polgárháza, amelyet elődéből 1899-ben Hans Petschnig gráci építész tervei alapján építettek át (az ő alkotása a szekszárdi Újvárosi templom és a Zsinagóga is).

 

Az átépítéssel az akkori tulajdonos, Bodnár István újságíró, a Tolna megyei Hitel és Takarékbank elnöke, a Szekszárdi Kaszinó utolsó elnöke bízta meg az építészt, s a homlokzatot a reneszánsz négy nagy művészegyénisége – Michelangelo, Raffaello, Dürer és Leonardo – domborműves arcképeivel díszíttette. 

Raffaello domborműve

Elődépülete a német származású Séner (eredetileg Schener) család tulajdona volt. Ebben a házban született 1816. július 10-én, és élt Séner János, akihez majd Liszt eljön látogatóba.

Apja, Séner Ferenc kántortanító volt. János már kora fiatalságában számos jelét adta tehetségének, s a zene minden ágában jártasságot mutatott. Ő is tanító lett. Részt vett az 1848/49-es szabadságharc tizenkét csatájában, majd utána egy ideig bujdosott. 1852-ben a szekszárdi takarékpénztár pénztárosa lett, így már családot alapíthatott. Felesége, Kristofek Teréz se mindennapi hölgy volt: egyszer konyhakéssel védett meg az osztrákok elől egy körözött honvédtisztet, s a börtöntől csak egy jóindulatú orvos igazolásával menekült meg, miszerint elmebeteg... Nyolc gyermekük született; egyik fiuk, Székely Ferenc, a szekszárdi levéltár első, tudományos elveken alapuló rendezője.

Séner (és/vagy apja?) 1833-ban megalapította a Szekszárdi Dalárdát, amely az ország első ilyen énekegyüttese lett, s hosszú életűnek bizonyult. Később János egy polgári zenekart is megszervezett. Igazán aktív életet élt: tagja volt a megyei és a városi képviselőtestületnek, iskolaszéki tagként fontos szerepet töltött be a város iskoláinak életében. Mellette négy évtizedig vezette dalárdáját. S mint később nekrológja (1896) írta: Két ember akadt Szekszárdon, kiket a köszönésben nem lehetett megelőzni, az egyik Séner János volt.

Ez az életrajzi háttere Séner Jánosnak, akihez 1865-ben Augusz Antal, aki nagyon kedvelte a karnagyot, elvitte látogatóba Liszt Ferencet. De nem csak őt, hanem a társaságában levő Reményi Edét és Plotényi Nándort. Mint Hadnagy Albert írja Liszt Szekszárdi kapcsolatairól című tanulmányában, e látogatás alkalmával Reményi, Plotényi, a helybeli Kristofek Sándor hegedűművész (gyaníthatóan Séner sógora) és Séner minden előzetes próba nélkül eljátszották Liszt előtt Beethoven egyik vonósnégyesét...

Ekkoriban már folyt a szekszárdi Újvárosi templom építése – Augusz felügyelete alatt – s Liszt megígérte barátjának, hogy felszentelésére misét ír. Ebben lett volna szerepe a Szekszárdi Dalárdának, a látogatás bizonyára erről is szólt. Aztán az elkészült Szekszárdi mise körül bonyodalmak támadtak, s csak egy egész évszázaddal később hangozhatott fel abban a templomban, ahova azt Liszt szánta.

 

Ez a történet a témája és Séner János a központi szereplője Baka István szekszárdi születésű Graves–díjas író Szekszárdi mise című, 1984-ben megjelent, a történelmi tényeket szürreális elemekkel, misztikummal  vegyítő kisregényének. 

Baka István emlékszobáját az érdeklődő a Babits Mihály Emlékházban tekintheti meg. 

Az épület további vonatkozásait emléktábla tudatja:

A Szekszárd Szálló zenei emlékei

Szekszárd, Garay tér 1. Szekszárd Szálló

 

 

A Szekszárd központjában álló épülettömböt első formájában 1810 körül emelték kora klasszicista stílusban. Benne nagyvendéglő, illetve szálloda működött. Mai szecessziós formájára 1893-ban alakították át Lechner Ödön tervei szerint, ekkortól Szegzárd Szállónak nevezték (régen úgy írták a város nevét...). Homlokzatát a mezőváros 1846-os címerének színes változata díszíti.

 

A szálloda a Garay tér felől

 

Sok érdekes és jelentős esemény fűződik az eredeti és a mostani épülethez. Falai között híres színészek, politikusok, művészek szálltak meg. 1877-ben – valószínűleg az európai kontinensen először – a szálloda kávéházában mutatták be a telefont.

 

Az épületben járt, sőt zongorázott is Liszt Ferenc 1865-ös és 1870-es szekszárdi tartózkodása idején. Liszt 1870-ben három és fél hónapot töltött a városban jóbarátja, Augusz Antal házában. 

1870-ben, amikor három hónapot töltött Szekszárdon, október 22-i születésnapjához kapcsolódva Liszt több napra a zenei világ valóságos központjává tette a kisvárost azzal, hogy kiváló zenész barátait, egykori tanítványait meghívta Szekszárdra. E vendégek: François Servais, Reményi Ede, Michalovich Ödön, Sophie Menter, majd a második hullámban érkezve Siposs Antal, Gobbi Henrik, Ábrányi Kornél, Mosonyi Mihály és az Augusz–család régi barátja, Rosty Pál, a zenekedvelő világutazó voltak. Sőt, hívatlanul betoppant a Liszt életében hírhedt szerepet betöltött egykori tanítvány, Olga Janina; számára már csak itt, az Augusz–házzal éppen szemben levő szállodában jutott hely.

Szeptember 25-én e nagyszerű muzsikusok szekszárdi jelenlétét kihasználva a Szekszárdi Nőegylet a szállodában hangversenyt rendezett a francia sebesültek javára (ekkor zajlott a francia-porosz háború). Felléptek Reményi Ede, Sophie Menter, Michalovich és Servais, az est végén pedig Liszt is a zongorához ült. Október 18-án Liszt születésnapjának tiszteletére Olga Janina rendezett bankettet ugyancsak a szállodában, amelyen természetesen részt vettek a Szekszárdon időző muzsikusok, barátok.

 

A szálló a Széchenyi utca felől 1. A díszesebb bal szárnyépület

A szálló a Széchenyi utca felől 2. Az egyszerűbb szárny, emeletén a nagyteremmel

Kérdés, hogy a nagyterem, ahol mindez lezajlott, azonos lehet-e az épületben található mai nagyteremmel, hiszen mintegy három évtized múlva Lechner Ödön tervei szerint a szállodát gyökeresen átalakították és bővítették. Nos, én úgy gondolom, hogy valószínűleg azonos. Sajnos, a Lechner-monográfiák nem részletezik, hogy az építész mennyit hagyott meg a régi épületből, de ha az ember a Széchenyi utca felől nézi meg az épületkomplexumot, akkor akár laikus szemmel is két jól elkülöníthető részt érzékel: jobb oldalon egy egyszerűbb szárnyat, amely balra, a Garay tér felé díszesebb szárnyban folytatódik. Ennek a térre néző oldala a mai épület főhomlokzata. Szerintem az a jobb oldali rész lehetett a régi szálló eredeti része, és hozzá új elemként tervezhette Lechner a díszesebb bal oldali szárnyat. S mivel a nagyterem a jobb oldali egyszerűbb szárny emeletén található, gyaníthatóan ugyanaz a terem, mint ahol a Liszt kapcsán említett események zajlottak.  

A nagyterem ma

A szállodában és a hozzá kapcsolódó étteremben évtizedeken keresztül jeles cigánymuzsikusok szórakoztatták a vendégeket. Ebből az épületből indult el 1885-ben bandájával Amerikába Garai Ferkó cigányprímás. A későbbi szálló és vendéglő prímásai között is akadt országos hírű, mint például Látó János, vagy a két világháború között Jónás Laci, jeles dinasztia alapítója, maga is dalszerző.

 

Az épület 1893-as átépítése után itt nyílt meg Szekszárd első színháza Jászai Mari fellépésével. Megfordult itt Medgyaszay Vilma, Hegedűs Gyula, Jacobi Viktor. Itt volt 1911-ben Babits Mihály első hazai költői bemutatkozása. Beregi Oszkár színművész 1914-ben még köszönthette a nagyteremben a Szekszárdon élő, már nagyon idős Sass Erzsikét, Petőfi Sándor: A négyökrös szekér című versének ihletőjét. Az 1950-es években pedig Cziffra György adott itt hangversenyt Chopin műveiből néhány lelkes szekszárdi zenebarát meghívására.