A pápai Esterházy-kastély zenei emlékei

Pápa, Fő tér 1. Esterházy-kastély

Magyarország egyik legszebb és legegyedibb élményt nyújtó, múzeumként látogatható főúri kastélya, amelyben igazán fantáziadús és látványos idegenvezetés fogadja a látogatót. 

 

 

Az épület történetéről érdemes elmondani, hogy a korábban itt állott végvár helyére épült, részben annak alapfalai felhasználásával. Az építkezést az 1740-es években Esterházy Ferenc (1683-1754) tárnokmester kezdte Franz Anton Pilgram tervei alapján. Később fia, Eszterházy Károly (1725-1799) egri püspök folytatta Fellner Jakab, majd Grossmann József szakmai irányításával, melynek eredményeként 1784-re alakult ki a mai barokk várkastély.

Az U alakú, egyemeletes épület a versailles-i palota nyomán elterjedt francia kastélytípus képviselője. Barokk pompájú, kőkorláttal és stukkós mennyezettel díszített lépcsőházát gyakran hasonlítják a pozsonyi Nyáry-palota híres lépcsőházához. A díszterem vagy Nádor-terem az emeleten található. Itt van a Pápa városát az 1700-as évek közepén ábrázoló nagy festmény. A kastély csodálatos architektúrájú tere a kápolna, dísze Joseph Ignaz Mildorfer Krisztus mennybemenetelét ábrázoló festménye.

Képek helyett érdemes ezt a videót megnézni, benne minden híres termét láthatjuk:

 

A kastélynak (előd épületét is beleértve) rendkívül érdekes zenei vonatkozásai is vannak, amelyek máig nem váltak igazán köztudottá. 

A régi végvár idejében, 1535 után Pápa földesura Török Bálint lett. Bár többnyire Szigetváron tartotta udvarát, tartózkodott Pápán is. Őt szolgálva többször is megfordult itt Tinódi Sebestyén.

A mostani, akkor még valószínűleg nem teljesen kész kastélyban gyakran tartózkodott élete utolsó éveiben Esterházy Ferenc (1715–1785) kancellár, az építtető Esterházy Ferenc tárnokmester másik fia, Eszterházy Károly egri püspök testvére. 

Ferenc gróf fiatal korában a bécsi társasági élet egyik kedvence volt. A császár is nagyon kedvelte az életvidám fiatalembert, akire a hölgyek a Quin-quin becenevet ragasztották. A bécsi pletyka úgy tudta, hogy egy évszázaddal később Hugo von Hofmannsthal róla mintázta Octavian alakját Richard Strauss számára írt opera-librettójában, A Rózsalovagban. A franciás becenév, amely kedves csirkefogót, selymát jelent, többször el is hangzik az operában.

 

Richard Strauss Rózsalovagjának modellje, Esterházy Ferenc

 

Esterházy Ferencnek van még egy érdekes zenei vonatkozása. Szabadkőművesként a bécsi "Három kánon" páholy tagja volt. 1785-ben bekövetkezett halálakor Mozart, aki maga is szabadkőműves volt, az ő – és egy másik akkoriban elhunyt páholytag – emlékezetére komponálta Szabadkőműves gyászzene (K 477=479a) című zenekari darabját. 

És még egy érdekes, ráadásul közvetlenül a kastély épületéhez kötődő zenei vonatkozás, amit sajnos a kastély idegenvezetői sem tudnak, pedig ki lehetne ezzel is egészíteni az amúgy igazán attraktív és nagy élményt nyújtó múzeumlátogatást:

1846 nyarán tíz napon át vendégeskedett a kastélyban Otto Nicolai (1810-1849). A harmincas évei közepén járó német zeneszerző akkoriban Bécsben élt, a Kärntnertor Színház karmestere és császári udvari karnagy is volt (ő alapította a a világhírű Bécsi Filharmonikusok elődét.)

Otto Nicolai (Wikipedia)

 

Színházi nyári szünetét vígoperája, A windsori víg nők komponálásával töltötte. Egy növendéke révén került Pápára, tíz napot töltött a kastélyban gróf Esterházy Károly vendégeként, s itt fejezte be híressé vált operája 1. felvonását.

2015 óta a kastély felújítva, teljes pompájával fogadja a látogatókat, akik egészen egyedi, élő tárlatvezetéssel (benne madrigáléneklés, barokk tánc, lantjáték, marionett, korabeli nyelvezetű köszöntők és társalgás...) járhatják végig az egykori arisztokrata lakosztályokat, beleértve a kápolnát és az ősök arcképcsarnokát. Még teljesebb lehetne az élmény, ha az itt tárgyalt zenei vonatkozásokat is valamilyen módon beépítenék. Sőt, hosszabb távon koncertek vagy más rendezvények alapjául is szolgálhatnának!

Az emlékhelyet korábban, részletesebben és több képpel megírtam a Papageno Kataliszt blogjában, ott adtam meg forrásaimat is. 

 

 

 

 

 

A salzburgi Szent Péter apátsági templom zenei emlékei

 Salzburg, Sankt Peter Bezirk 1. Stift St.Peter

Ausztria

 

 

A salzburgi Szent Péter bencés főapátság szinte város a városban: apátsági épület, templom, temető – mellette szintén kora-középkori eredetű pékség malomkerékkel valamint pincészet étteremmel, amelyek egykor szintén az apátsághoz tartoztak mint a kolostori élet fontos kiegészítői.

 

Csodálatos fekvésű temetőjében már jártunk a bloggal. Most monumentális templomát látogatjuk meg, megismerkedünk páratlanul érdekes zenei vonatkozásaival.

Mint már a múltkor írtam, ez az egyetlen férfikolostor német nyelvterületen, amely a VII. század óta fennáll. 696-ban alapította a később szentté avatott Franke Rupert. Jelentősége hatalmas: ebből a kolostorból nőtt ki Salzburg városa, amelynek létezését ezért 696-tól számítják.

Maga a kolostor a legelső pillanatoktól itt, a Mönchsberg sziklái alatt meghúzódó árnyas téren állt és áll ma is. A két négyzetes udvart körülölelő főépületet a gótika virágzása idején többször bővítették, később barokkizálták. A templom ma Salzburg egyetlen román stílusú temploma.

Persze nem úszta meg, hogy az átépítések, bővítések során későbbi stílusok ne keveredjenek bele. Megcsodálhatjuk 1240-ből származó román kapuzatát és felismerhetjük a templombelső román formáit, az oltárok, a festmények, a díszítések azonban már barokk és rokokó stílusúak. Igaz, nyomokban láthatunk középkori freskómaradványokat is.

 

 

Maga az apátság egy évezreden át a környék szellemi-kulturális gyújtópontja volt, s ebben iskolája, a Peterschule játszott meghatározó szerepet mint a középkori német írásbeliség egyik bölcsője. Ebből adódóan szerepe a középkori zenei életben is fontos volt, s ez a további évszázadokban is megmaradt.

A templomba lépve három zeneszerzőre emlékezhetünk: Michael Haydnra, Mozartra és Schubertre.

 

Michael Haydn (1737-1806) a nagy Joseph öccse. Bécsi tanulmányai után Nagyváradon volt püspöki muzsikus, majd még egész fiatalon, 26 éves korában Salzburgba költözött: hercegérseki udvari muzsikusnak, koncertmesternek és karmesternek szerződtették. Később a Dóm, és mellette a Szent Péter-templom zenei életének irányítója lett, s élete végéig Salzburgban maradt. Ott hunyt el 1806. augusztus 10-én, 68 éves korában.

Számos egyházi műve közül egyik legnagyobb remekművének az apátsági templom számára írt Rupert-miséjét tartják, ami az itteni hangversenyek egyik állandó műsordarabja.

Itt a templomban, ahol olyan sokat próbált és muzsikált, emlékhelye is van az egyik oldalkápolnában: fehér fal előtti nagy fekete kereszt tövében egy emlékmű, rajta urna fekete márványból, mellette lant. Az emlékművön fekete márványtábla születésének, illetve halálának dátumával.

 

Halála után másfél évtizeddel, 1821-ben állították. Szent Rupert sírjával szemben helyezték el, ami akkor nagyon nagy megtiszteltetést jelentett. A szent földi maradványait azóta átvitték a Dómba, de korábbi nyughelyét ma is örökmécses jelzi. Ez segíthet megtalálni ezt az emlékművet.

A templomban járva mindenképpen keressük meg, ugyanis egy másik nagy zeneszerzőhöz is köthető. Előtte megállva a turista ugyanott áll, ahol 1825 szeptemberében Schubert állt, mélyen meghatódva. 

 

 

Schubert nagy tisztelője volt az ifjabb Haydnnak, zenéjére is hatással voltak művei. Amikor 1825-ben nagy utazást tett barátjával, Vogl kamaraénekessel, Salzburgban első dolga volt, hogy ezt a templomot felkeresse. Testvérének, Ferdinandnak szeptember 12-én keltezett útibeszámolójában egy nagyon érdekes dolgot említett róla. Olvassunk bele:

Ott az urnában helyezték el Michael Haydn koponyáját. Úgy éreztem, hogy ebből az urnából a Te világos szellemed árad ki felém, Te jó öreg Haydn! Ha nem is lehetek oly kiegyensúlyozott és tiszta fejű ember, mint amilyen Te voltál, bizonyára nincsen e földön senki, aki Téged oly bensőségesen nagyra becsülne, mint én! Nehéz könnycsepp szaladt le szememről, és tovább haladtunk.

Michael Haydn koponyája tényleg az urnában lenne? Abból a szempontból nagyon is elképzelhető, hogy Schubert alig néhány évvel az emlékmű felállítása után járt itt, első kézből kaphatott a helyszínen információkat. Viszont a szakirodalomban az ő egy mondatán túl semmilyen nyomot nem találtam erről...

Akárhogyan is van, Michael Haydn személyesen sokat muzsikált itt a templomban, Schubert pedig egyszer megállt az emlékhelye előtt és mélyen meghatódott, s ez egy gyönyörű zenetörténeti pillanat...

 

A harmadik zeneszerző, aki az apátsági templomhoz kapcsolódik, nem lehet más, mint Wolfgang Amadeus Mozart. Bár salzburgi ifjúságában fő temploma a Dóm volt, ahol maga is orgonistaként működött, de gyerekkora óta voltak kapcsolatai ehhez a templomhoz is – így apjával együtt nagyon jól ismerte Michael Haydnt.

Mozart 13 éves volt, amikor háziuruk (a Getreidegasse-i szülőház tulajdonosa) fiának, aki nála tíz évvel idősebb, de közeli barátja volt, misét komponált abból az alkalomból, hogy a Szent Péter apátságban pappá szentelték. Kajetán Rupert Hagenauer szerzetesi névként a Dominicust vette fel, ezért ez a mise a Mozart irodalomban ugyanezt a nevet viseli (K 66, C-dúr). A darabot akkor Leopold papa vezényelte el.

Van még egy Mozart-mű, ami ehhez a templomhoz kötődik: a híres c-moll mise (K 427/417a). Ez már az érett Mozart egyik legnagyobb, legbensőségesebb, nem teljesen befejezett műve, amely itt hangzott fel először, a szerző vezényletével, s felesége, Konstanze énekelte az első szoprán szólamát.

Hogy hogyan került sor erre az előadásra, és milyen családi bonyodalmak övezték, megírtam részletesebben a Papageno Kataliszt blogjában, s ott adtam meg forrásaimat is.

Michael Haydn Rupert-miséje mellett Mozart c-moll miséje is gyakran felhangzik az autentikus helyszínen. Salzburgban turistáskodók figyeljenek oda, ingyenes koncerteket is szoktak tartani!

Valamennyi épületfotó saját felvételem. 

 

 

 

 

 

Itt lakott Goldmark Károly mint vékonypénzű fiatal hegedűs

Sopron, Ógabona tér 32.

 

Az Ógabona téren, egyemeletes városi házak sorában szerényen húzódik meg a ma 32. számot viselő, láthatóan régesrégi házikó (bár az udvarra benézve hátul emeletes részt láthatunk). Nevezetessége, hogy fiatal muzsikus korában itt, egy kis udvari szobácskában lakott Goldmark Károly (1830–1915). 

 

 

Verdin kívül talán senkit nem találunk a zenetörténetben, aki annyira mélyről indult volna minden téren, mint ő.

 

Forrás: cultura.hu

 

A Keszthelyen, sokgyermekes családban született Goldmark apja izraelita kántor volt, aki több helyen is kereste a boldogulást. Mire kisfia négy éves lett, már kétszer költözködött a család: Keszthelyről Tabra (Somogy megye), majd Sopronkeresztúrra. Viszont  a majdnem-nyomorgás ellenére Goldmarknak szabad, boldog gyerekkora volt.

Iskolába későn került, írni-olvasni is csak tízéves kora után tanult meg. Amikor kiderült zenei tehetsége, hetente kétszer, hajnalban indulva, hegedűjével a hóna alatt gyalog járt be Sopronkeresztúrról a soproni zeneiskolába. Aztán az egyik, nála jóval idősebb bátyja, aki Bécsben műegyetemi hallgató volt, magához vette, hogy tanuljon. Ott is nagyon sokat koplalt (egyszer az éhségtől össze is rogyott az utcán, kórházba vitték…) Miután 1848-ban az egyetemista testvér komoly résztvevője volt a bécsi forradalomnak, zűrös idők jöttek, és Goldmark hazatért Sopronkeresztúrra. Addigra már jó hegedűs lett, így a soproni színházba jelentkezett zenekari tagnak.

Akkor lakott itt, az Ógabona téri házikóban, amely Szabó Antal soproni polgár tulajdona volt.

Már beérkezett zeneszerző korában így írt erről a korszakról emlékezéseiben:

1848. október elsején beléptem a [Leopold] Kottaun igazgató vezetése alatt állott soproni színház zenekarába prímhegedűsnek, 8 forint havi gázsiért. Hogy időnként nyilvánosan felléphessek, szükségem volt egy frakkra, ezért havi 3 forintot fizettem, másik 3 forint volt a szobám. Minden egyebet a fennmaradt 2 forintból kellett fedeznem. Éheztem és fáztam – de volt egy frakkom …

Születésének centenáriumán egykori házigazdáinak fia, ifj. Szabó Antal elmesélte, mi maradt rá a családi emlékezetben Goldmark itteni tartózkodásából – többek között azt, hogy főleg anyja, a mesterné asszony nagyon megunta Goldmark állandó gyakorlását a hegedűn, s ki akarta tenni, de több apró történettel illusztrálta a fiatal muzsikus szegénységét is. 

A cikket teljes terjedelmében idéztem a Papageno Kataliszt blogjában, ahol részletesebben megírtam az emlékhely történetét.

 

Erre az időszakra, 1849 nyarára esett Goldmark győri kalandja (a soproni színház több héten át ott vendégszerepelt), amikor a győri csata napján kétszer is majdnem otthagyta a fogát.

Sopron után Budára kapott szerződést a Várszínházhoz, onnét került Bécsbe, ahol aztán egész életében élt. Nem hamar jött a hírnév: sorsa fokozatosan fordult jobbra mint magántanárnak és színházi hegedűsnek, majd a hat éven át komponált Sába királynője című operájának 1875-ös bécsi bemutatójával az is megjött. Attól kezdve Goldmark európai hírű és rangú zeneszerzőnek számított. Szép öregkort megérve Bécsben hunyt el 1915. január 2-án.

Erre a kis házikóra 1930-ban, születésének centenáriumán került emléktábla. Szövege ez volt: Ebben a házban lakott Goldmark Károly, a világhírű magyar zeneszerző az 1848–1849. évben.

Ekkor már volt emléktábla a sopronkeresztúri házon, sőt, a keszthelyi szülőházat már életében, nyolcvanadik születésnapja alkalmából, 1910-ben megjelölték.

Mindhárom tábla hasonló sorsú lett, leverték őket a vészkorszakban… A sopronit 1955-ben pótolták, ma is ez látható a homlokzaton. Szakál Ernő alkotását a zeneszerző domborművű arcmása díszíti. Szövegében az évszámot megváltoztatták (bár elhelyezése miatt nehezen olvasható), amiért kár, mert valószínűleg az eredeti tábláé volt a helyes.

 

 

 

 

Itt született Klafsky Katalin, a 19. század opera-világsztárja

Jánossomorja, Szabadság utca 33.

 

 

Jánossomorja három község: Mosonszentjános, Mosonszentpéter és Pusztasomorja összeolvadásából keletkezett, mai nevét 1970-ben kapta. A Dunántúl északnyugati szögletében, a Kisalföld nyugati szélén, a Fertő-Hanság medence és a Mosoni-síkság találkozásánál, a 86-os számú főút mentén fekszik, Győr-Moson-Sopron megyében.

 

https://jenikirbyhistory.getarchive.net / public domain

 

Az egykori mononszentjánosi részen, a Szabadság utca 33. alatt földszintes házat látunk. Ennek mára lebontott hátsó, udvari részében született 1855. szeptember 19-én Klafsky Katalin, a maga korában világhírű drámai szoprán Wagner-operaénekesnő. Egészen hihetetlen karrierje innét, a szegénységből indult el, apja foltozóvarga volt. 

Klafsky Katalin szülőháza ma (googlemaps, 2022)

 

Már kora gyermekkorában együtt énekelt szép hangú édesanyjával a templomi kórusban. Tizennégy éves volt, amikor hangja a helyi kántor győri zeneértő barátait ámulatba ejtette, s javasolták, tanuljon énekelni. A család helyzete ezt nem tette lehetővé... Közben édesanyja meghalt, apja újranősült, s hogy a nemszeretem mostohaanyát kikerülje, a felserdült Katalin Pozsonyban, s hamarosan Bécsben mint pesztonka próbált szerencsét. A fáma szerint abban a házban, ahol szolgált, lakott a Bécs zenei életében nagy tekintélyű Joseph Hellmesberger, aki egyszer meghallotta a hangját, amint munkája közben énekelt. Ő vitte el a nagynevű, Bécsben működő énektanárhoz, Mathile Marchesihez. Mindössze másfél évi tanulás után ki is nyílt előtte a pálya. Salzburgban kezdett, ahol a kórusból még csak kisebb szólószerepekkel „ragyogott ki”. Az igazi beérkezés Lipcsében következett be, ahol 1882-ben Angelo Neumanntól – a Wagner műveit elsőként elismerő és színpadra állító színidirektortól – megkapta élete első Wagner-szerepeit: az egyik Nornát Az istenek alkonyában és a Tannhäuser Vénuszát.

 

Izolda jelmezében – Forrás: https://jenikirbyhistory.getarchive.net / public domain

 

Egy beugrás miatt két hét alatt (!!!) megtanulta a Trisztánból Brangäne szerepét. Brémában Izoldaként aratott hatalmas sikert. Énekelte Brünnhildét, A bolygó hollandiban Sentát, a Tannhäuser Erzsébetét, a Fidelio Leonóráját, Gluck Iphigeniáját, Mozart Donna Annáját. Lipcse után a hamburgi városi színház első drámai szopránja lett, ott is telepedett le, ez a város volt sokáig az otthona. Vendégszerepelt Bécsben, Londonban, majd egy hatalmas turné következett az Egyesült Államok számos nagyvárosában a Damrosch Opera Company-val, amely a német opera, főleg Wagner műveinek tengerentúli terjesztésére alakult. Velük még Mexikóba is eljutott. A New York-i sajtó a legnagyobb, legeszményibb Wagner-énekesnek nevezte.

Magánélete viszont nem alakult ennyire szerencsésen. Első férje egy lipcsei kereskedő volt, akivel nem élt jól, s elváltak. 1887-ben kötött másodszor házasságot Franz Greve baritonistával. Vele nagyon boldog volt, ám férje öt év után meghalt. Harmadik férje, Otto Lohse a hamburgi opera karmestere, ettől kezdve neve a színlapokon Katharina Klafsky-Lohse alakban szerepelt. Ez a házassága azonban az ő korai és megmagyarázhatatlan halála miatt lett rövid életű...

Amerikából való hazatérése után még fellépett Hamburgban, utoljára a Fidelio Leonórájának kosztümjét öltötte magára. A harmadik előadást már alig bírta végigcsinálni erős fejfájása és szédülései miatt. A vizsgálat során kiderült, hogy tályog van az agyában. Mivel pályája során korábban is küzdött indokolatlan szédülésekkel, felmerült, hogy ezeket a "Heideboden átka", azaz a Hanság mocsarának gyilkos klímája okozta, s halála is ennek következménye. Bár a korabeli lapok írtak olyat is, hogy Amerikában erősen beütötte fejét egy asztal sarkába...  Bármi okozta is, agyműtétnek kellett alávetni, ami akkor hatalmas kockázattal járt, s ő 1896. szeptember 22-én, alig pár nappal a műtétje és 41. születésnapja után bele is halt.

Gyökereit soha nem tagadta meg. Apját, testvéreit anyagilag támogatta. Ha kötelezettségei miatt nem tudta őket meglátogatni, fizette költségeiket, hogy ők utazzanak hozzá. De néhányszor haza is látogatott. A falusiak sokáig emlékeztek az elegáns, kalapos hölgyre, aki régi tanítójának orgonakíséretével olyankor énekelt is az istentiszteleteken. Ezzel együtt fagyosan fogadták, mert a falu merev erkölcsi felfogása nem tudta megemészteni többszöri házasságkötéseit.

 

Sírja Hamburg Ohlsdorf-i temetőjében – forrás: wikipedia

 

 

Több, mint tízezer ember kísérte utolsó útjára. Végakarata szerint a Tannhäuser Erzsébet-jelmezében helyezték örök nyugalomra második férje, Franz Greve baritonista sírjában Hamburg Ohlsdorf-i temetőjében. Nyughelye ma is megvan (Grablage X 5, 408/409). A sírkövön, saját kívánságára, férje neve alatt mindössze ennyi áll: KATHARINA. Lent is olvasható két név. Ha az évszámokat egyeztetjük, Leonore Kraehler (Greve) az ő lányuk lehetett. Erre utal keresztneve is, Katharina egyik legjobb szerepe a Fidelióból...

Klafsky Katalin szülőházát 1996-ban, halála centenáriumán jelölték meg kétnyelvű emléktáblával:

 

 

Az énekesnő és családja történetét részletesebben és több képpel megírtam korábban a Papageno Kataliszt blogjában, ott adtam meg a forrásaimat is. Érdemes ellátogatni oda is, mert szélesebb családjából több muzsikust is megemlítek abban a posztban és megmutatom a falusi templomot is, ahol gyerekként, majd híres énekesnőként is énekelt.

Liszt és Tell Vilmos kápolnája

Sisikon, Axenstrasse: Tellskapelle

Svájc, Uri kanton

Svájc szívében, a Luzerni-, vagy másképpen Vierwaldstätti-tó partján fekszik egy Sisikon nevű település (Luzern városától fél óra autóval). Területéhez tartozik – álomszép, mesekönyvbe illő helyen, közvetlenül a tóparton – a Tell Vilmos kápolnájának nevezett épület.

Forrás: Wikipedia

 

Számos videó látható róla a YouTube-on, közülük ezt választottam:

 

 

Tell a svájciak mondabeli szabadsághőse. Története szerint  a zsarnok helytartó, Gessler, mivel Tell nem volt hajlandó az őt jelképező kalap előtt meghajolni, azzal büntette, hogy kényszerítette, lője le a kisfia fejére feltett almát. Amikor a sikeres lövés után a helytartó megkérdezte tőle, hogy miért két nyílvesszőt készített elő, Tell azt felelte, hogy ha megölte vagy megsebesítette volna a fiát, a másikat Gessler szívébe szándékozott lőni. A zsarnok elfogatta Tellt és fogdmegjei vízi úton szállították börtönbe. Közben nagy vihar támadt a tavon, s az őrök rémületét kihasználva Tell egy alkalmas helyen, nagyot kockáztatva, partra ugrott. A népi képzelet a tópartnak erre a pontjára helyezte a merész ugrás jelenetét. Itt már a 14. század végén kápolnát emeltek. Később többször is újjá kellett építeni, hiszen nyilván nem ideális hely egy épületnek ennyire közvetlenül a tó partja, kitéve az itt gyakran tomboló elemeknek.

A mai kápolna 1880-ból származik, de ha összehasonlítjuk friss fényképét ezzel a régi ábrázolással, biztosak lehetünk benne, hogy ugyanilyennek láthatták a korábbi évtizedek utazói is. 

 

1840 körül (Wikipedia)

Csak belsejét nem, mert ahogy a kis videóban is látható, a mostani kápolnában mozgalmas és látványos freskók is vannak. Ernst Stückelberg (1831-1903) 1880-as években készült festmény-sorozata a Tell-mondakör ismert jeleneteit mutatja be, köztük ezt a bizonyos „nagy ugrást” („Tellsprung”):

 

Forrás: Wikipedia

 

Bár állítólag Tell Vilmos sosem élt, mégis a zsarnokság elleni küzdelem erős jelképe vált belőle – nemcsak a svájciak számára. Liszt is így érezhette, amikor a kápolna látványát zenébe öntötte, s eléje Schiller Tell Vilmosról írott drámájának két sorát írta mottóként:

Einer für Alle – Alle für Einen. Azaz: Egy mindenkiért – mindenki egyért.

 

Liszt és nagy szerelme, Marie d’Agoult grófné 1835 kora nyarán szinte úgy szöktek Párizsból Svájcba, amikor kiderült, hogy Marie gyermeket vár. Néhány Baselban töltött hét után Genfbe költöztek, s magát a költözést egy egész Svájcon át tartó utazássá bővítették. Szinte felsorolhatatlan az a sok természeti szépség, tó, hegycsúcs és műemlék, amit a körülbelül egy hónapig tartó nagy kiránduláson végiglátogattak. Ennek során Tell Vilmos kápolnájához is eljutottak.

Svájci személyes élményei alapján Liszt számos zongoradarabot komponált, s ezeket először az Egy utazó naplója (Album d’un voyageur) cím alatt egyesítette egy nagy ciklusban. Mintegy másfél évtized múlva ez az album képezte alapját az Années de pelerinage (Zarándokévek) nagy, egész életén átívelő, három nagy egységből álló ciklusa első részének, amelyben – már az 1850-es években – több darabot átdolgozott.

A Zarádokévek ciklust Liszt éppen ezzel, a Tell Vilmos-darab nagyon erősen átdolgozott, gyakorlatilag újra komponált változatával indítja. A mű hangulatában ott van az erő, a szabadság, a hősiesség, azaz maga Tell, és ott van a „kápolna”, az egyházi hangulat is. 

Győződjünk is meg róla:

 

Ínyenceknek szívesen ajánlom a Tell Vilmos kápolnájának első zenei megfogalmazását az Egy utazó naplója sorozatban (a felvételt oda állítottam be, ahol a cikluson belül ez a mű kezdődik):

A történetet részletesebben megírtam a Papageno Kataliszt blogjában is.

Itt született Farkas Ferenc

Nagykanizsa, Vörösmarty utca 36.

Nagykanizsa északi városrészében a 2010-es évek közepéig még állt az a földszintes városi ház, amelyben 1905. december 15-én megszületett Farkas Ferenc.

 

A fotó 2009-ben készült

Bár a zeneszerző halála után nem sokkal homlokzatára emléktábla került, egy tulajdonosváltás után az épületet lebontották. Ma ez áll a helyén:

Fia születésekor az édesapa, Farkas Aladár 31 éves főhadnagy a 20. honvéd gyalogezredben, nem sokkal korábban vezényelték Nagykanizsára. Az édesanya a zombori születésű 19 esztendős Saly Blanka. A családról, benne egy rendkívül meglepő felmenői kapcsolatról többet megtudhatunk a Wikipedia oldaláról.

Farkas Aladár szolgálati helye Nagykanizsán a mai Dózsa György – akkoriban József főherceg nevét viselő – utcában levő honvéd laktanya volt, valószínűleg ezért költöztek a városnak erre a részére. Az édesapáról még annyit érdemes feljegyeznünk, hogy kiváló céllövő volt és ebben a minőségében részt vett az 1912-es stockholmi olimpián.

Farkas Ferenc későbbi visszaemlékezéseiben ezeket mondta gyökereiről, szülővárosáról:

„Nagykanizsán születtem, de mivel ötéves koromban elköltöztünk innen, csak halvány emlékeim vannak a városról, azok is inkább az egykori fényképek nyomán. […] Tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy életem ebben a városban kezdődött: édesapám katonatiszt volt, akit akkor éppen oda helyeztek. Később azonban megtudtam, hogy a család valóban Zala megyéből származik, de onnan Nyitra megyébe költöztek, és édesapám Balassagyarmaton keresztül tért vissza Nagykanizsára.”

 

Egykor a zeneszerző tulajdona volt ez a fotó a szülőházról, talán édesanyja néz ki az ablakon...

 

Az 1908-ban Kanizsán századossá előléptetett apát 1910 legelején helyezték Budapestre. Így Farkas Ferenc alig múlt négyéves, amikor elkerült szülővárosából.

A kisfiú első zenei élményei szüleihez fűződtek:

„Gyerekkoromból arra emlékszem, hogy édesanyám zongorázott, édesapám pedig ebéd után cimbalmozott: rágyújtott egy szivarra és magyar nótákat játszott.”

 

Farkas Ferenc több mint fél évszázad múlva, 1965-ben látta csak viszont szülővárosát. Akkor már sok sikert megért, rendkívül változatos műfajokban alkotó zeneszerző és a Zeneakadémia nagy tekintélyű zeneszerzés professzora volt. Hatvanadik születésnapja alkalmából Ivánkovits Ferenc, a Városi Zeneiskola igazgatója kezdeményezte meghívását. A város vezetése kerek születésnapja alkalmából Nagykanizsa díszpolgári címét adományozta a szülővárosába nagy örömmel visszalátogató Farkas Ferencnek. December 14-én a Városi Művelődési Házban rendezték meg szerzői estjét. 

 

1960-ban a szülőháza előtt Ivánkovits Ferenc zeneiskolai igazgatóval (b) és Nagy Lajos tanácselnökkel (j)

Ez az 1965-ös látogatás ismét közel hozta Farkas Ferencet Nagykanizsához, attól kezdve rendszeres kapcsolatban maradt a várossal. Leggyakrabban további kerek születésnapjai alkalmából látogatott el újra és újra, de közben adódtak más alkalmak is. Közülük kiemelkedik az az 1979 tavaszán megrendezett koncert, amelyen a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar alapításának félévszázados évfordulója alkalmából volt az ősbemutatója Nagykanizsa számára írt művének, az Ének vitéz Thury Györgyről című kantátának.  A vegyeskarra, zenekarra és narrátorra készült darab Kanizsa történetéből merítette tárgyát: a török által tőrbecsalt Thury György várkapitány halálát elevenítette meg egyszerre archaizáló és 20. századi hangon. A mű szövegét a zeneszerző állította össze korabeli forrásokból: históriás énekekből és Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzának soraiból.

Komponált még egy művet ebben a tárgyban, Nagykanizsa török alóli felszabadulásának 300. évfordulója jegyében: a Cantio Militaris című kantátát vegyeskarra, baritonszólóra és zenekarra. Ennek kanizsai ősbemutatóján nem tudott jelen lenni az akkor zajló taxis blokád miatt. 

1995-ben, kilencvenedik születésnapja alkalmából találkozhattak újra a zeneszerető kanizsaiak személyesen Farkas Ferenccel. Nagykanizsa Megyei Jogú Város abban az évben ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját, s ez az évfordulós egybeesés kettős fénnyel ragyogta be az ünnepi hangversenyt. Az idős Mester már két bottal ment fel a színpadra, de teljes szellemi frissességgel köszönte meg a zeneiskolai tanárok és növendékek által nyújtott nagyszerű zenei teljesítményeket és fogadta a város vezetőinek köszöntését, a közönség ünneplését.

Utoljára 1996. szeptember 20-án, 91 éves korában járt Kanizsán, amikor alapítása 75. évfordulója jegyében ünnepi hangversenyt rendezett a Nagykanizsai Szimfonikus Zenekar.

2000 őszén is reménykedett a város, hogy módjában lesz megünnepelni Farkas Ferenc kilencvenötödik születésnapját, ám októberben halálhíre érkezett. Így december 15-én már csak emlékezni lehetett...

A 2001/2002-es tanév elején nevét felvette a Városi Zeneiskola, 2001. december 15-én pedig emléktábla került szülőházára. Sajnos, másfél évtized múlva ez a tábla sem tudta megvédeni a lebontástól…

Szerencsére emlékének őrzése más téren példaszerű. A Zeneiskola után felvette nevét az intézmény énekegyüttese, akiket Farkas Ferenc többször is hallott és rendkívüli elismeréssel nyilatkozott róluk. Halála óta minden évben megemlékeznek névadójukról és csakúgy, mint a Mester életében, azóta is gyakran éneklik műveit, melyekből többet CD-felvételeiken is megörökítettek.

Emlékhangversenyeik közül különösen jelentős volt a 2010 őszén megrendezett koncert. Bevezetőjét Petrovics Emil tartotta, aki egykor Farkas Ferenc zeneszerzés-növendéke, majd a Zeneakadémia professzoraként utóda és egyúttal jó barátja is volt. Ez alkalommal az Énekegyüttes Farkas Ferenc felesége emlékére írott Requiem-jét énekelte.

Bár a zeneszerzőnek csak kevés kisgyerekkori emléke maradt szülővárosáról, a kapcsolat a Mester életének utolsó négy évtizedében kiteljesedett, inspiráló hatása pedig azóta is él Nagykanizsa kulturális életében.

 

 

 

 

A Mozart-család és a salzburgi Szent Sebestyén-temető

Salzburg, Linzer Gasse 41. Sebastiansfriedhof

Ausztria

 

 

A salzburgi Szent Sebestyén-temetőt a Salzach folyót a belvároshoz legközelebb átszelő Staatsbrückétől indulva érhetjük el legkönnyebben, mintegy tízpercnyi sétával.  A forgalmas széles üzletutca bal oldalán láthatjuk a Szent Sebestyén-templomot, annak háta mögött terül el.

Míg a legutóbb meglátogatott Szent Péter-temető első látásra a fekvésével bűvöl el, a Sebastiensfriedhof is tartogat meglepetést: a kapun átlépve egy igazi olasz „camposanto”-ban találjuk magunkat. Nem hiába nevezik Salzburgot Észak Rómájának!

 

tealtraveler

 

A temetőt Wolf Dietrich Raitenau hercegérsek megbízásából Andrea Berteleo olasz építőmester tervezte és építette 1595 és 1600 között. Csaknem szabályos négyzet alakú. Minden oldalról íves oszlopárkádok veszik körül.

Középen kör alaprajzú, kupolás, toszkán oszlopokkal díszített mauzóleumot látunk. 1597 és 1603 között épült, szintén egy olasz építész, Elia Castello tervei alapján. Ez a Gabrielskapelle, a nevezetes, fogságban elhunyt Wolf Dietrich Raitenau hercegérsek nyughelye, aki még hatalma teljében építtette magának.

Itt nyugszik Wolf Dietrich hercegérsek

 

Az ő élete kész regény volt, itt hosszú lenne részletezni, de másik blogomban Egy salzburgi reneszánsz ember címmel már írtam róla és különös, tragikus sorsáról, benne egy hatalmas szerelemről, érdemes elolvasni! A kápolnába bemenni nem, csak a rácsokon keresztül kukucskálni lehet, valami azért látszik a mintás csempefalból és a főoltárból. 

 

Az árkádok által határolt gyönyörű zöld gyep közepén rögtön megpillantjuk a temető nagy turisztikai vonzerejét, a Mozart-sírt; bár, mint rögtön kiderül, igazából nem is Mozart-, hanem Nissen-sírnak kellene nevezni.

 

A Mozart-sír az igazi és a hamis sírkövekkel

 

Akik egészen biztosan itt nyugszanak, azok Constanze Mozart és második férje, Georg Nikolaus Nissen. 

Elsőként 1826-ban Nissent temették itt el. A Mozart-rajongó dán diplomata 1809-ben vette feleségül a fiatalon, 1791-ben megözvegyült Constanzét. Dániában majd Milánóban éltek, 1824-ben pedig visszaköltöztek Salzburgba, ahol Nissen két év múlva elhunyt. Constanze másfél évtizeddel túlélte férjét, 1842. március 6-án hunyt el szintén Salzburgban, s férje mellé, ebbe a sírba temették. Ekkor megfordították a sírkövet, Nissen felirata ezért most háttal van, Constanze neve szerepel szemből. A kő két oldalára Schiller: Elégia egy ifjú halálára című versének sorait írták.

Mellette, két utólag felállított sírkövön további nevek is olvashatók:

Leopold Mozart, a nagy Amadeus 1787-ben elhunyt édesapja,

Euphrosina Pertl (született Altmann): Mozart 1735-ben elhunyt    anyai nagyanyja,

Jeannette Berchtold zu Sonnenburg: Nannerl 16 évesen, 1805-ben elhunyt lánya, Mozart unokahúga,

Genovefa Weber (született Brenner): Constanze nagynénje és Carl Maria von Weber zeneszerző édesanyja. Operaénekesnő és színésznő volt, 34 évesen Salzburgban halt meg 1798-ban.

Ők mind valóban itt nyugodnának? Bizony, nagyon nagy valószínűséggel nem. Ezt a Konstanze és férje igazi sírjához kapcsolt turistacsalogató látványosságot, Mozart-emlékhelyet a nagy Mozart-rajongó és kutató, Johann Evangelist Engl, a Mozarteum alapítója alakította ki.

Legfájdalmasabb, hogy a zenevándor itt nem Leopold sírjánál áll, miközben azt hiheti, hogy igen. Igaz, Mozart apját ebben a temetőben helyezték örök nyugalomra, de bizonyosan nem ebben a sírban, hanem a temető Komunengruft-nak nevezett részén, amely nem itt középen, hanem az árkádok alatt van, csak feledésbe merült, hogy pontosan hol.

Nem csak Leopold, hanem a további három itt felsorolt Mozart-rokon esetében is megvannak a kétségek. Hogy mik ezek és hogyan igyekeztek tisztázni a helyzetet, aminek folytán a kérdés még bonyolultabb lett, Papagenós blogomban foglaltam össze, ahol részletesebben és sokkal több képpel írtam a temetőről – azt érdemes elolvasni, ha az érdeklődő erről többet szeretne tudni. Sőt, megmutattam Paracelsus síremlékét is, akit szintén itt helyeztek örök nyugalomra.

Végül erre a konklúzióra jutottam:

Azért ha Salzburgban járunk, feltétlenül menjünk el a temetőbe, hiszen ilyen „echte” olasz sírkertet Itálián kívül nem nagyon láthatunk – és vannak ott más érdekességek is! A híres sír előtt állva Constanzéra és derék második férjére, a nagy Mozart-fan Nissenre mindenképpen gondolhatunk, hiszen az tényleg biztos, hogy ők itt nyugszanak. Csak kár, hogy Salzburg városa és maga a Mozarteum is engedményeket tett az idegenforgalomnak a hitelesség rovására…

Nannerl nyughelye, a salzburgi Szent Péter-temető

Salzburg, Sankt Peter Bezirk 1. Friedhof St.Peter

Ausztria

 

 

Salzburg óvárosának közepén fekszik a Szent Péter bencés főapátság kiterjedt együttese, amely a kolostort, templomát és temetőjét foglalja magában. Voltaképpen ez a Szent Rupert által alapított kolostor volt a város magja, amely köré az első salzburgiak letelepedtek. Így magának Salzburg városának létezését is a kolostor alapításának évétől, 696-tól számítják.

A Mönchsberg sziklái alatt elhelyezkedő Szent Péter-temető Európa egyik legromantikusabb, legszebb, igazán egyedi fekvésű sírkertje, mely egyúttal Európa legrégibb temetője.

 

Georg Pezolt: A temető 1849-ben (abebooks.com). Ma is szinte ugyanez a kép fogadja a látogatót

Középpontjában egy bájos gótikus épület, a Szent Margit-kápolna áll, körülötte szabadon körbesétálható sírokkal. A salzburgi nemesség családi kriptáit a temetőt három oldalról határoló árkádsoros falak védelmében helyezték el. 

Az úgynevezett katakombák felé az irányt több oldalról is nyilak mutatják. Itt, az árkádok alatt van egy érdekes sírkő Mozart nővére, Nannerl és a nagy Haydn öccse, a szintén kitűnő zeneszerző Michael Haydn nevével (Gruft Nr. 54).

A kő voltaképpen egy utólag állított emlékkő, ugyanis ők nem pontosan itt nyugszanak, és nem együtt. Mintegy negyedszázad különbséggel hunytak el, sírjuk pontos helye feledésbe merült. 

 

Mint a fenti képen is látható, közös sírkövük mögött kétoldalt két fekete kereszt áll, az ő portréjukkal, amelyek nagyon eredetinek tűnnek, valaha tényleg az ő sírjukat jelölhették. Az apátsági temetőnek ez a része volt az ún. Komunengruft, ahova a salzburgi polgárok temetkezhettek, így valahol a közelben nyugodhatnak hamvaik.  

Michael Haydn 44 évig működött Salzburgban mint a hercegérsek udvari muzsikusa és a Szent Péter-apátság zenei vezetője, így természetes, hogy 1806-ban bekövetkezett halálakor itt helyezték örök nyugalomra. Salzburgban van más emlékhelye is, majd oda is ellátogatunk.

Nannerlt 1829-ben saját kívánsága értelmében temették itt el, ugyanis hivatalosan a Szent Sebestyén-plébániához tartozott, már apja is annak temetőjében nyugodott. Ám attól félt, hogy sógornője, Konstanze, zseniális öccsének általa nagyon nem-szeretett felesége is oda fog temetkezni. Hogy még csak véletlenül se legyenek együtt holtukban sem, már halála előtt hét évvel kinyilvánította, hogy ő a Szent Péter-temetőben kíván nyugodni...

Személyéről, életéről, erről az itt is említett családi viszályról korábban két posztban is írtam másik blogomban Sankt Gilgenben töltött évei és utolsó salzburgi otthona kapcsán. 

Nannerl és Michael Haydn mellett további érdekességek is várják a temetőben a zenekedvelőket. 

Közvetlenül a katakombák bejáratánál, a Mönchsberg sziklájának támaszkodva van itt még egy kápolna, a Kreuzkapelle. Még 1170-ben épült, a hagyomány szerint arra a helyre, ahol annak idején az alapító Szent Rupert lakott. Falán régi síremlékek feliratait helyezték el. Mivel úgy tűnik, még sírkövük sem maradt fenn, az utókor itt állított emléket két régi salzburgi zeneszerzőnek, akiket sok-sok évszázaddal ezelőtt szintén ebben a temetőben helyeztek örök nyugalomra.

Egyikük az 1537-ben elhunyt (1459-ben született) Paul Hofheimer zeneszerző és kora legnagyobb hatású orgonistája, aki hosszú pályája utolsó szakaszában Salzburgban volt udvari orgonaművész. Emléktábláját 1877-ben készítették.

 

A másik régi szerző már a barokk képviselője: Heinrich Biber (1644-1704) cseh származású hegedűművész, zeneszerző, aki 1670 körül állt a salzburgi hercegérsekség szolgálatába. Kimagasló jelentőségű műve a Salzburgi mise (Missa Salzburgiensis), amelyet 1682-ben, Salzburg alapításának 1100. évfordulójára komponált. Ő 1704. május 3-án hunyt el, másnap el is temették itt, az apátsági temetőben. Ennek emlékét 2004 óta őrzi a Kreuzkapelle falán elhelyezett címeres tábla:

 

 

Tovább barangolva a temetőben és a zenetörténetben, vannak még itt figyelemreméltó sírok amelyek közvetlenül vagy közvetve zenei vonatkozásúak. De még a „közvetve” kategóriában is érdekes személyiségekkel találkozhatunk!

Először maradjunk a falak mellett, az árkádok alatt. Két olyan család tagjai is nyugszanak itt, akiket Mozart életrajzából ismerünk.

A 16. szám alatt találjuk Lorenz Hagenauer (1712-1792) sírját. A jeles férfiú fűszerkereskedő volt, Leopold Mozart közeli barátja. Leopold papa tőle bérelte a Getreidegassei lakást, ahol zseniális fia megszületett. A két család barátsága szinte egy életen át tartott: a tehetősebb Hagenauer alkalmanként pénzzel is segítette Mozartékat, Leopold pedig zenére tanította Hagenauer gyerekeit, akik játszópajtási kapcsolatban voltak a Mozart gyerekekkel.

 

A Hagenauer-sírkő

A Haffner név is ismeretes Mozarttal kapcsolatban, elsősorban két népszerű zeneműve révén. Szintén az árkádok alatt, a 39. szám alatt nyugszik idősebb Sigmund Haffner (1699-1772) és fia, ifj. Sigmund Haffner (1756-1787). A Haffnerek is módos salzburgi kereskedők voltak, id. Sigmund néhány évig Salzburg polgármestereként is tevékenykedett. A Haffner-szerenád (KV 250) az ő lánya, Elisabeth esküvőjére készült, a Haffner-szimfónia (KV 385, D-dúr) pedig arra az alkalomra, amikor ifj. Siegfried, aki nagyjából egyidős volt Mozarttal, nemességet kapott. 

 

A Haffner család sírköve

Elszakadva a Mozart-kortársaktól, de még mindig az árkádok mentén maradva, a 33. szám alatt találhatjuk Richard Mayr (1877-1935) és bátyja, Carl Mayr (1875-1942) nyughelyét. Közülük Richard az ismertebb, kiváló operaénekes volt (bassz-bariton), a bécsi operaház művésze. Máig etalon mint A rózsalovag Ochs bárója, de sok Mozartot is énekelt, rendszeresen részt vett a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Bátyja, Carl festőművész volt.

 

Richard Mayr sírja

 

A továbbiakban sétálgassunk a szabadon álló síremlékek között!

Itt találkozhatunk az egyik legérdekesebbel, ami újra visszavezet bennünket a Mozartok korába. Egy régi sírkövön, domborműves címer alatt a Giuseppe Tomaselli nevet olvashatjuk. A név ismerős lehet az Alter Markt tér híres kávéháza után, ami valóban ennek a családnak a nevét viseli és Giuseppe fia, Franz volt a tulajdonosa. Maga Giuseppe fiatal tenoristaként 1781-ben jött Salzburgba és a hercegérseki udvar énekese lett – s így természetesen jó ismeretségbe került Leopold Mozarttal. 1806, a hercegérsekség szekularizációja után pályáját Bécsben folytatta mint az udvari opera tenoristája és elismert énektanár, majd nyugdíjazása után visszatért Salzburgba. A sírkőnek támaszkodó két kisebb feliratos kő tanúsága szerint Tomasellik még a 20. században is éltek Salzburgban!

 

A Tomaselli család sírja

Végül egy név a 20. századból: Salzburg díszpolgáraként a város által adományozott díszsírhelyen nyugszik Bernhard Paumgartner (1887-1971) karmester, több mint fél évszázadon át meghatározó szereplője Salzburg zenei életének mint az Ünnepi Játékok dirigense majd elnöke, illetve a Mozarteum elnöke és a Camerata Academica Salzburg zenekar alapítója. 

A temető muzsikus sírjainak történetét korábban részletesebben és még több fényképpel illusztrálva megírtam a Papageno Kataliszt blogjában.