A Budai Vigadó

 Budapest I. Corvin tér 8. 

A Budai Vigadó épületét 1899-ben emelték Kalina Mór és Árkai Aladár tervei szerint. A hely előtörténetét ITT részletesen elolvashatjuk.

Arisztokratikus méltóságú főhomlokzata, amelyen a kerek ablakok alatti mezőkben középen Liszt Ferenc, Erkel Ferenc és Doppler Ferenc, a széleken pedig Egressy Béni és Volkmann Róbert neve olvasható, valamint a kor ízlése szerinti szecessziós belső csarnoka elnyerte a budai polgárok tetszését. Benne színházterem, könyvtár, kávéház és étterem működött. 

By MrAstonishing - Indafotó, CC BY-SA 2.5 hu

By Thaler - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0

Első fél évszázadában a székesfőváros közművelődési célokat szolgáló intézménye, budai kulturális központja volt. Benne bálok, sokszor hangversennyel összekötve, önálló koncertek, politikai és társadalmi rendezvények egyaránt zajlottak. Felléptek itt a kor jeles magyar előadóművészei - hangszeres művészek és ismert énekesek egyaránt, valamint amatőr, fél-amatőr művészeti együttesek. Otthona lett a Budai Zenekörnek és a Budai Polgári Körnek.

Az épület a vár ostroma idején súlyos károkat szenvedett. Részleges helyreállítás után 1951-től az akkor alapított Magyar Állami Népi Együttes székháza lett.

Az Együttes hivatása és feladata a magyar nyelvterület népművészeti hagyományainak, mint nemzeti értéknek gyűjtése, életben tartása és színpadi formában való továbbadása. Ebben egyenlő mértékben vett részt a tánckar, a kórus és a zenekar. A közös produkciókon kívül mindhárom szekció önálló repertoárt is kialakított.

Vezető koreográfusa az alapítástól 1974-ben bekövetkezett haláláig a Békéscsabáról elszármazott Rábai Miklós volt.

Az énekkart Csenki Imre szervezte meg. Ő korábban a debreceni kollégiumban tanított, ahol rövid idő alatt nemzetközi hírű vegyeskart hozott létre. Sikereik csúcspontján kérték fel a Népi Együttes kórusának megalapítására és vezetésére. Az énekkar saját repertoárja Palestrinától Mozartig, Bartókig, s a legjobb kortárs szerzők műveiig terjedt, amelyek között számos ősbemutató is volt. Csenki vezetésével a kórus 1955-ben Párizsban elnyerte az Arany Szitár díjat.

Az Együttes hagyományos cigányzenekarra alapozott, de klasszikus zenészekkel kibővített zenekarát az első időszakban Gulyás László vezette. Önálló repertoárja a hangszeres parasztmuzsika és a verbunkos-irodalom átirataira terjedt ki.

Csenki és Gulyás zeneszerzőként is gyarapította az együttes műsorát. Csenki Imre legsikeresebb műve a Cigánytáncok című kompozíció, amelyet saját gyűjtésének dallamaiból épített fel. Gulyás László legtöbbet játszott darabja, a Széki muzsika Lajtha László gyűjtésén alapult.

Már az együttes első, 1951 májusában megtartott önálló estjén szerepelt két olyan mű, amely világhírű lett és hosszú időre meghatározta arculatukat: a Kállai kettős és az Ecseri lakodalmas.

Kodály Zoltán Csenki Imre kérésére írta meg iskolateremtő kompozícióját korábbi nagykállói élményei alapján. A betanulás időszakában a zeneszerző gyakori vendég volt az Együttes székházában.

Maros Rudolf a Pest megyei Ecser népszokásának alapján komponálta meg darabját. Mindkét kompozíció klasszikussá vált koreográfiáját Rábai Miklós készítette.

 

Más jeles zeneszerzők is komponáltak, illetve készítettek feldolgozásokat az Együttes számára, mint például Farkas Ferenc, Vujicsics Tihamér és Vass Lajos.

1957-ben a néhány évvel korábban éppen az itteni tevékenységéért Kossuth-díjat kapott Csenki Imre az Aczél György-féle kultúrpolitika áldozata lett és soha többé nem juthatott igazi alkotási lehetőséghez. Tevékenységét csak halála után ismerték el (Gulyás Lászlóhoz hasonlóan), amikor 2007-ben Rábai Miklóssal együtt mindhárman megkapták A Magyar Állami Népi Együttes Örökös Tagja címet.

Az Együttes tevékenysége az 1970-es évektől a táncház mozgalom hatására és a Rábai Miklós halála után színre lépő új koreográfus nemzedék (Tímár Sándor, Mihályi Gábor és társaik) tevékenységének következtében megújult, de művészi színvonala és hírneve őrzi a hőskorszakot.

A Budai Vigadó épületében működött az 1951-ben létrehozott Magyar Népművészeti Intézet is. A párt akkori főideológusa, Révai József ugyan azt tűzte ki feladatául, hogy a népet népművészeti alkotásokra inspirálni úgy, hogy egyre tisztábban az új életet, a szocialista mondanivalót tükrözze, az Intézet azonban különösen 1955-ig, Széll Jenő igazgatása alatt hatalmas munkát végzett az igazi néphagyományok kutatásában és terjesztésében. Ebben oroszlánrésze volt Muharay Elemérnek, aki az Intézet Néprajzi osztályát vezette. Munkatársául szerződtette a fiatal Martin Györgyöt és Pesovár Ernőt, s nagyarányú gyűjtőmunka indult meg. Ennek során alapozódott meg gyakorlatilag az egész magyar néptánc-kutatás, amely azóta európai hírűvé vált.

Lajtha László is, akit ekkoriban hivatalosan "leírtak", a Népművészeti Intézet keretében folytathatta csoportjával népzenei gyűjtéseit. Itt készítették a híres Pátria hanglemezsorozat hangfelvételeit is áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek részvételével. Az Intézet a sorozat háború előtt készült darabjait is újranyomatta Magyar Néprajzi Hangfelvételek címmel. A teljes sorozat csaknem 100 hanglemezből állt.

Létrehozták a népzenei katasztert, amellyel hiánypótló tevékenységet végeztek a korábbi népzenei gyűjtések teljesebb feldolgozásával, archiválásával.

Az Intézetet a kortársak békés szigetként emlegetik, mert menedéket és munkalehetőséget nyújtott egy sor olyan kvalitású írónak, mint Tamási Áron, Remenyik Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő, Illyés Gyula. De a szintén csak "tűrt" Szőts István filmrendező is itt jutott munkához: ő volt a vidéki tánc-gyűjtések operatőre...

1956-ban Népművelési Intézet néven átszervezték az intézményt, megszorításokat léptettek életbe. Egyedül a tánc-osztály folytathatta munkáját eredeti szellemben, bár csökkentett módon, majd 1964-ben azt is megszüntették. A népművészettel való foglalkozás még inkább háttérbe szorult, a filmtár és a gyűjtőmunka átkerült a Magyar Tudományos Akadémiára.

Az épületben a további évtizedekben is működő Magyar Állami Népi Együttes és az időközben Magyar Művelődési Intézetté alakult Népművelési Intézet, illetve az újonnan kialakult archívum egyesítésével 2005-ben létrejött a Hagyományok Háza. Mint Sebő Ferenc, az intézmény szakmai igazgatója megállapította, az új szervezeti keretben a hagyományápolás valamennyi szegmense ismét egy intézet keretei közé került.

Az évszázados épületet 2006/07-ben felújították, ám, úgy tűnik, napjainkban újra szükségesnek látnak egy újabb, nagyobb mértékű rekonstrukciót.

Az előcsarnokban közvetlenül a 2008-as felújítás után fényképeztem le Muharay Elemér portrédomborművét, a homlokzaton pedig Rábai Miklós emléktábláját - majd kiderül, hogy ezek, és a további két képen látható emlékjelek a most tervezett felújítás során megmaradnak-e. Mindenesetre dokumentálom őket - bár nem túl jók a képek, mert sem a Köztérkép, sem más adatbázis nem tud róluk:
 

Rábai tevékenységének az első emeleten Szabó Iván mellszobra (1976) is emléket állít. Felette egy Hevesi Sándor idézet olvasható:

Források:

Gábriel Tibor: A Budai Vigadó története. Bp. Lánchíd Kör, 2011
Adalékok a Víziváros történetéhez 1. Budapesti Városvédő Egyesület, 1991
Götz Eszter: Budai Vigadó, reprint
Sebő Ferenc: A Népművészeti Intézettől a Hagyományok Házáig
Sebő Ferenc: Az együttes fél évszázada
Csenki Imre emlékkönyv. Kecskemét, Kodály Intézet, 2004

A Kataliszt jelzésű fényképet 2008-ban készítettem